Gyurcsány fellebbenti a fátylat: a magyar politikusok nincsenek jóban egymással
Gyurcsány Ferenc mai blogbejegyzésében nem ír a hatalmas vihart kavart miniszteri javadalmazásról, noha sokak szerint lenne mit magyaráznia. Ellenben Bibó-idézeteket sűrűn citál a kormányfő, sőt a politikusok egymás közti kommunikációjáról is beszámol, igaz némi kritikával illetve azt.
A miniszterelnök bejegyzéséből kiderül, hogy a magyar politikusok a színfalak mögött sincsenek túl jóban egymással. "A legszűkebb politikai-technikai egyeztetéseken túl szinte teljes az érintkezés hiánya" - írja Gyurcsány Ferenc, aki szerint rombolja az ország lehetőségeit a párbeszédképtelenségnek az a foka, ami Magyarországot jellemzi. Ám a kormányfő Bibó Istvánt követve, arra a következtetésre jut, hogy aktuális problémáink mélyebben gyökereznek. Mindez persze annak kapcsán jut a miniszterelnök eszébe, hogy a tegnapi parlamenti vitában Semjén Zsolt (KDNP) kemény szavakkal bírálta a szocialistákat.
Gyurcsány két Bibó-mű gondolatmenetét idézi fel: A kelet-európai kisállamok nyomorúságát és A magyar demokrácia válságát.
A kormányfő így foglalja össze a két írás mondanivalóját: "(Bibó) Azt állítja, hogy - az általa - a közösségért való egzisztenciális félelemnek nevezett tényező tette a demokrácia és a demokratikus fejlődés helyzetét ingadozóvá. Ez pedig nem más, mint a nemzetté alakulás kínos és nehéz voltából származó kollektív meggyőződés, amely szerint a nemzeti keretek nem maguktól, történelmileg léteznek, hanem helyre kell állítani, ki kell harcolni, és nem utolsó sorban félteni kell azokat. Sőt, nem egyszerűen csak a korábbi dinasztikus, állami keretek hatalmi eszközeitől kell megóvni a köztársaságot, hanem a saját népesség egy részének közönyétől és a nemzeti tudat ingadozó voltától is. Ebből egyensúlytalan közép- és kelet-európai politikai lelkiség származik, mondja Bibó. Így állandó a félelem, helyenként a hisztéria, amely nemzethalálról, a nemzet megsemmisüléséről sejdít fel képeket, és ezt sokan érezhető realitásként is élik meg.
Ebben a fajta aggodalomban elválik egymástól a közösség ügye és a szabadság ügye, ha úgy tetszik a demokratizmus és a nacionalizmus. Bibó szerint ezek közös gyökerű mozgalmak, de Közép-, és Kelet-Európában „megbillentek”, így aztán a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódik össze, sőt éppen ellenkezőleg. Innen már csak egy lépés, hogy kialakul az a polarizált meggyőződés, amely szerint külön-külön nyer képviseletet a demokrácia és a nemzeti ügy. Az egyik oldalon állnak a demokraták, a másik oldalon a nemzet ügyének képviselői. Aztán persze jön a sokat citált bibói megállapítás, hogy tudniillik abban a görcsös félelmi állapotban, amelyben a nemzet elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. És folytatódik a gondolat azzal, hogy demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, hogy nem szabad félni, de itt a gyakori vélekedéssel szemben nem pont van, hanem kettős pont. Hogy tudniillik nem szabad félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandáktól, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.
Az állandósuló félelem világában mindennapossá válik az a fajta reakció, amely az érett demokráciákat legkritikusabb pillanataikban érinti csak meg: állandóan árulókat keresünk. A nemzeti egységet erőltetjük akár a szabadság rovására is. Ebből aztán mondanom sem kell, hogy létrejön a magyar demokrácia válsága. Ugyancsak bibói mondattal: válság van, mert az ország félelemben él, a félelem pedig akár előfeltételek híján, önmaga erejénél fogva létrehívja azt a veszedelmet, amitől félünk. „Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlődés.” – írja Bibó ’45-ben. Végül pedig a tanács, amivel a válságos ponton túljuthatunk: szét kell vágni a félelmeknek azt a hínárját, amibe belebonyolódtunk!" - zárja bejegyzését Gyurcsány Ferenc.
Mindehhez talán annyit lehet hozzátenni: a kormányon levők felelőssége mindig nagyobb, hogy ne a félelmek csapdájában vergődjön az ország. Ehhez pedig valódi gesztusok kellenek. (amoba.hu - VGO)
