A fájdalom és csillapításának története

A fájdalom a szervezet számára jelzés, tünet, hogy valahol a testben betegség, kóros állapot alakul ki. Mindenki tapasztalta már, hogy a fájás lehet múló kellemetlenség és szűnni nem akaró, kínzó gyötrelem, hirtelen támadó szúrás és lassan fokozódó mellkasi szorítás vagy nyomás, szaggathat a vállunk, és sötét helyre menekülünk a migrénes fejfájás miatt, máskor meg nem tudjuk, mit tegyünk, mert valami szokatlan fizikai megterhelés, erős tréning után minden porcikánk sajog a fájdalmas izomláztól.

Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása úgy szól, hogy a fájdalom „kellemetlen szenzoros és emocionális tapasztalat, amely már kialakult vagy potenciális szövetkárosodással függ össze, illetve észlelhető ilyen betegségek kapcsán”. Ilyenkor a károsodás helyén különböző speciális anyagok, például prosztaglandinok keletkeznek, és ezek a fájdalomérzékelőket ingerlik.

A prosztaglandinok nevében könnyű fölfedezni a görög eredetű orvosi szakkifejezést, a „prosztata” szót, mert ilyen anyagokat először az ondóban talált a svéd élettanász, Ulf von Euler 1935-ben. A prosztaglandinok hatására a fájdalomreceptorok ingerületbe kerülnek, ez idegi úton bejut a megfelelő agyi központokba, de fájdalmat tulajdonképpen csak akkor érzünk, amikor az idegrendszerben tudatosul. A teljes folyamat úgy folytatódik, hogy erre a behatásra valamilyen módon válaszolunk – akár szó szerint: néhány indulatszóval, akár valamilyen mozgással reagálunk, például a forró tárgytól, ami megégetett, elkapjuk a kezünket. Manapság leggyakrabban nem kapjuk el a kezünket fájdalom esetén, hanem ellenkezőleg: a gyógyszeres doboz után nyúlunk, és bekapunk egy tablettát.

A rendszerváltást követően engedélyezte a hazai gyógyszerhatóság azt, hogy bizonyos készítményeket recept nélkül vásárolhassunk. Így került a patikákban recept nélkül beszerezhető szerek listájára számos fájdalom- és lázcsillapító. Ez sokak életét megkönnyítette, akik rendszeresen ilyen készítmények szedésére szorultak, bár ezzel kapcsolatban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az öngyógyszerezés igen veszélyes: könnyen előfordulhat a túladagolás, kiváltképp a jól hangzó fantázianeveken árult kombinált szerek használatakor, amikor a beteg nem is tudja, hogy ha az egyik tabletta hatására a panasz nem csökken olyan gyorsan, ahogyan azt elvárnák, és ezért egy másikkal próbálkozik, esetleg ugyanazt a hatóanyagot veszi be többszörös dózisban, a gyógyszermellékhatások pedig általában gyógyszerfüggőek: ha akár a legbiztonságosabb gyógyszerből is a javasolt adag dupláját szedjük, megnő a nemkívánatos hatások kockázata. Ha valamilyen gyógyszerről azt állítják, hogy bizonyosan nincs mellékhatása, biztosak lehetünk abban, hogy hatása sincsen…

A gyógyszermellékhatások veszélye fokozottá vált azzal, hogy bizonyos készítmények az új rendelkezések értelmében patikán kívül – például élelmiszer-áruházakban, benzinkutaknál – is megvásárolhatók. A kútkezelő aligha képes a gyógyszervásárláskor megfelelő szaktanácsot adni, legfeljebb akkor, ha – ami a közeli jövőben nem zárható ki – állásukat vesztett orvosok is beállnak a töltőállomásokra. A gyógyszerek dobozában van ugyan részletes betegtájékoztató, de a szabadon beszerezhető szereket vásárló emberek többnyire nem betegek, csak fáj a fejük vagy a derekuk, ezért még anynyira sem olvassák el és követik az írott tanácsot, mint a betegek. Ráadásul utóbbiakról is tudjuk, hogy ritkán tanulmányozzák át akár annak a patikaszernek is az összetételét, bevételére vonatkozó javaslatot, amelyet háziorvosuk új kezelésként felír, és egy új amerikai vizsgálat tanúsága szerint a betegek riasztóan kis hányada érti meg a sokszor hosszú, apró betűvel nyomtatott, szakkifejezésekkel kevert szöveget.

Az eredeti mondat szerint „Megvan a könyveknek a maguk sorsa”, ám megvan a gyógyszereknek is. Érdemes fölidézni annak a fájdalomcsillapítónak hányattatott pályafutását, amelynek a gyógyszertári nevét valószínűleg a legtöbben ismerik, és amelyet fájdalom csillapítására vitathatatlanul a legtöbben szedték Magyarországon.

A nátrium-metamizol 1920-ban a Hoechst AG laboratóriumában látta meg a napvilágot. Két év múlva már megindult a tömeggyártása, mivel igen erélyes és hatékony fájdalomcsillapítónak bizonyult – nálunk Algopyrin néven került forgalomba, de kombinált szerként is igen népszerű volt (Quarelin). A metamizol hatóanyag-tartalmú készítmények tették ki tavaly ezen gyógyszercsoport forgalmának 65%-át. Összehasonlításul: a hagyományos, acetilszalicilsavat tartalmazó szerek – például az Aspirin – a gyógyszer-kereskedelmi listán valamivel több mint 5%-kal szerepeltek. Van, ahol a metamizol piaci túlsúlya ennél is nagyobb: Oroszországban a recept nélkül kapható fájdalomcsillapítók csoportjában a metamizolkészítmények a piac 80%-át teszik ki, az ugyancsak népszerű ibuprofen csak 2,5%-ot.

Az elmúlt század hetvenes éveiig világszerte szabadon vásárolható volt a metamizol. Akkor láttak napvilágot olyan megfigyelések, hogy a készítmény szedése igen ritkán ugyan, de súlyos, esetleg halállal is végződő vérképzőszervi mellékhatásokkal járhat. Svédországban 1974-ben szüntették meg a szer árusítását, az amerikai gyógyszerhatóság, a Food and Drug Administration (FDA) a metamizolt tartalmazó szereket 1979-ben vonta ki a forgalomból. Tudnunk kell, hogy amikor a gyógyszerhatóság megszabja, milyen feltételek között hozható forgalomba egy-egy gyógyszer, nem csak a mellékhatások gyakorisága, veszélye szerint mérlegel. Fontos szempont, hogy a tünet vagy panasz alapján a páciens mennyire képes megállapítani: indokolt-e a gyógyszer bevétele, mi a kockázata és az esetleges következménye a szer helytelen alkalmazásának. Az ilyen hatósági döntéseket az új tudományos adatok alapján időről időre felülvizsgálják – ez történt a metamizollal is.

A gyógyszer különböző változatai 1993-tól recept nélkül is kaphatók voltak, ezért sokan, akik megszokták, hogy fejfájás vagy mozgásszervi panaszuk miatt metamizolt vesznek be, értetlenül kérdezték, miért lettek ezek a készítmények receptkötelesek. A metamizol története azért példaértékű, mert ezt a döntést a hatóság és a gyártó cég a betegek és a gyógyszerbiztonság érdekében, közösen hozta.

Az Egyesült Államokban néhány éve jelent meg az a közlemény, amely egy négyéves kisfiú esetét ismertette, aki metamizoltartalmú gyógyszer szedése után csontvelő-károsodás miatt került kórházba. A gyerek megfelelő kezelés után egy hónap múlva gyógyultan távozott.

A vérképzőszervi károsodás az utánvizsgálatok tanúsága szerint igen ritka: a legújabb adatok szerint egymillió gyógyszerbevételi napra juthat egy-két eset. Hogy a közelünkből is idézzünk adatokat, Lengyelországban évente 112 300 094 darabot adnak el ebből a tablettából, ami azt jelenti, hogy egymillió kezelési napra 0,25 vérképzőszervi szövődmény jut, ez kevesebb, mint a többi hasonló fájdalomcsillapító szedése esetén. Tekintve, hogy a szövődmények viszont esetleg igen súlyosak, a lengyel szakemberek is óvatosságra intenek, és ez az európai és a hazai döntésekben is megnyilvánul – így lett receptköteles szer az Algopyrin.

A gyógyszerész tájékoztathatja – és ma általában tényleg tájékoztatja is – a vásárlót a gyógyszer hatásáról és esetleges mellékhatásairól, de ha a készítmény szabadon kapható, nem tagadhatja meg annak kiadását. Az orvos viszont javasolhat más terápiát, előírhatja a vérkép ellenőrzését, ezért a receptkötelezettség jobb kontrollt jelent. A betegnek pedig értenie kell, hogy receptre vagy anélkül, de minden tabletta bevétele egyetlen személyen végzett gyógyszervizsgálat, amelynek az eredményét sejthetjük, de sohasem tudjuk biztonsággal.

Ami pedig a fájdalmat és Vincent van Gogh fogait illeti, a megoldásról 1886-ban ezt írta: „Azt gondolom, hogy az igazi betegséget elkerülhetném, de egészségem helyreállítása némi időt vesz igénybe. Van még két fogam, amit be kellene tömetni…”

A szerző kardiológus szakorvos