Nem (csak) önző lény az ember

Az ember korántsem csupán az az önző, racionális, haszonmaximalizáló gazdasági szereplő, amilyennek a hagyományos közgazdasági modellek feltételezik – állítja Ernst Fehr professzor, a viselkedési közgazdaságtan és a neuroökonómia egyik vezető szaktekintélye. A múlt héten Budapesten előadást tartó kutatót a közgazdaságtanban végbemenő, többek által forradalminak értékelt „pszichológiai fordulatról” kérdeztük.

Joób Kristóf

n Az ön által felmutatott új közgazdasági emberkép igencsak eltér az eddig megszokottól. A gazdasági szereplőkről kiderült, hogy döntéseiket sok esetben nem a racionalitás vagy a saját haszon maximalizálásának indítéka határozza meg, hanem a méltányossági, bizalmi, kooperációs, esetleg altruista szempontok is. Meg tudná ezt világítani egy példával?

Vegyük az egyik kísérletünket! Két, egymás számára ismeretlen személynek felajánlottunk 100 svájci frankot úgy, hogy az egyikre bíztuk, hogyan osztja meg a partnerével. A pénzt csak akkor kapták meg, ha a másik fél elsőre elfogadta az ajánlatot, ellenkező esetben mindkettejüknek üres kézzel kellett távozni a laboratóriumból. Abból indultunk ki, ha az elfogadó fél tisztán racionálisan dönt, akkor még egy olyan alkuba is belemegy, hogy egyetlen frankot kap a 100-ból, hiszen a semminél az is több. Ehhez képest az esetek többségében az elfogadó visszautasította azokat az ajánlatokat, amelyeket méltánytalannak érzett, és így egyikük sem kapott semmit.

n Vagyis a méltányossági megfontolás felülírta a haszonvágyat?

Igen. A méltányosság és a felelősség megítélése döntően befolyásolta ezeket a döntéseket. Jól mutatja ezt, mennyire fontos volt az alanyoknak, honnan kapják az ajánlatot. Ugyanazt a méltánytalan ajánlatot sokkal nagyobb eséllyel utasítják el, ha egy személy tudatos szándéka állt mögötte, mint ha valamilyen véletlen folytán keletkezett volna. Ezt a különbséget úgy tudjuk modellezni, hogy az adott összeget egyszer egy személy osztja két részre, a másik esetben pedig egy számítógép által véletlenszerűen generált arányt kínálunk fel az elfogadónak. A számítógép méltánytalan ajánlatát a többség nem találja sértőnek, míg egy másik emberét igen. Utóbbi esetben pedig az elutasítás a becstelenül viselkedő alany megbüntetésének tekinthető. Erről a büntető aktusról egyébként kimutatható, hogy az agy jutalomközpontját stimulálja, vagyis kellemes érzést okoz.

n Mennyire tekinthető általánosnak ez a viselkedési minta? Kimutatható valamilyen földrajzi, esetleg kulturális eltérés?

Az ajánlattevő és -fogadó viselkedési formákat különböző, nagyon eltérő kulturális közegekben vizsgáltuk, így például Európán kívül Afrikában, Mongóliában, Dél-Amerikában. Az eredmények óriási különbségeket mutattak. Általában kis, 3-400 fős közösségeket figyeltünk meg, és azt vettük észre, minél kiterjedtebb a piacgazdaság működése – ez alatt itt egyszerűen pénzért történő árucserét értek –, annál fontosabb szerepet játszott a méltányosság. Az ajánlatok jóval tisztességesebbek voltak, aminek egyik lehetséges magyarázata, hogy a piaci alapon történő nagyszámú tranzakció egyértelműbbé teszi, az egyes áruk kinek mekkora értéket jelenítenek meg, és sokkal nehezebbé válik aránytalanul nagy hasznot húzni mások kárára.

n Azt is mondhatnánk ugyanakkor, hogy minél nagyobb és bonyolultabb egy piac, annál áttekinthetetlenebbé is válik…

Itt nagyon óvatosnak kell lennünk. A piaci alapon működő gazdasági környezet korántsem jelenti mindig a javak méltányos elosztását. Sőt, adott esetben nagyon igazságtalan eredményekhez vezethet. Ennek ellenére azt láttuk, hogy a piacgazdasági alapon álló társadalmakban a méltányossági preferenciák sokkal komolyabb szerepet játszanak, mint a másként működőkben.

n Milyen normák, értékek hatnak, amikor valaki ilyen vagy olyan viselkedési mintákat követ a gazdaságban?

Ez is nagyon nehéz kérdés, mert több különböző norma és érték befolyásolja a viselkedésünket. A számítógépes ajánlat példája jól mutatta, mekkora jelentőséget tulajdonítunk a felelősségnek és a szándéknak. Szintén nagyon fontos a kooperálás normája, amely a legtöbb ember esetében leegyszerűsítve így hangzik: hajlandó vagyok együttműködni a közösség céljai érdekében, ha a többiektől is ezt látom. Másként megfogalmazva: ahogy te, úgy én is. Ez a kölcsönösségen alapuló együttműködési hajlandóság. Tipikus példa lehet erre a környezetvédelem, az adófizetési morál vagy akár a korrupcióhoz való viszonyulás. Egy olyan társadalomban, ahol a többség adót csal, nyilván sokkal kisebb lesz az egyes személyben a hajlandóság arra, hogy becsületesen bevallja a jövedelmét.

n A reciprocitásnak ez a normája mennyire tekinthető általánosnak?

Úgy vélem, az iparilag fejlett országokban nagyon elterjedt.

- És másutt?

- Ez nagyon érdekes. Egy kollégám, Simon Gächter végzett ezzel kapcsolatban kísérleteket. Eredetileg olyan modellt dolgoztunk ki, amelyben egy csoport tagjai befektethettek bizonyos öszszeget a közösség vagyonának gyarapítása érdekében, és mindenki tudta a másikról, mennyivel járult hozzá a közöshöz. A tagoknak lehetőségük nyílt arra is, hogy a potyautasként viselkedőket megbüntessék, méghozzá úgy, hogy a büntetőnek egy eurójába került egy retorzió, míg a megbüntetettnek háromba. Gächter úgy egészítette ezt ki, hogy bárki bárkit megbüntethet, tekintet nélkül arra, hogy kooperatív volt-e vagy sem. Megfigyelése szerint az együttműködésre inkább hajló kultúrákban többnyire a potyautasokat büntették. Meglepetésünkre azonban voltak olyan kultúrák is, ahol az együttműködőt büntették. Ez általában úgy nézett ki, hogy egy potyautast valaki megbüntetett egy körben az antiszociális viselkedése miatt, ő pedig mintegy bosszúképpen a következő körben egy kooperálót büntetett meg.

- Ez elég értelmetlennek hangzik.

- Az is. Ráadásul ezek a potyautasok sok esetben nem is az őket korábban megbüntetőn álltak bosszút, hanem találomra lesújtottak valakire, aki rendszeresen kooperatívan viselkedett. Az ilyen irracionális retorziók aránya tipikusan olyan társadalmakban bizonyult magasabbnak, ahol a jogállamiság, a polgári demokratikus értékek tiszteletben tartása gyengén vagy egyáltalán nem fejlődött ki.

- Nem rejti a reciprocitás azt a csapdát magában, hogy ha nem viselkedik már eleve kooperatívan a társadalom jelentős része, akkor senkinek nem lesz kedve magától elkezdeni együttműködni?

- A közösségnek számos eszköze van a kooperáció elősegítésére, esetleg kikényszerítésére. Nagyon jó példa lehet erre a megbízhatatlan, nem szavahihető partnerek kiközösítése az üzleti életből, vagy a jog intézménye.

- Ha ezek a szankcionálási lehetőségek rendelkezésre állnak, akkor mivel magyarázhatók azok az óriási eltérések, amelyek az egyes társadalmak között – akár még Európán belül is – megfigyelhetők?

- Ezek nagyon bonyolult folyamatok. Egyrészt okozhatnak ilyen különbségeket bizonyos véletlenszerű történelmi események hosszú távú utóhatásai is. Ugyanakkor ezzel nem magyarázhatunk meg mindent. Komoly szerepet játszanak azok a mélyen ülő viselkedési hajlamok, amelyeknek a természetét alig ismerjük. Nagyon keveset tudunk arról, hogyan befolyásolják az emberek preferenciáit a társadalmi körülmények, amelyeket egyébként korábban maguknak teremtettek az intézményeik felállításával.

- Az ön vizsgálati módszerei menynyire alkalmasak arra, hogy egy közösségről készített pillanatfelvétel mellett a viselkedési minták időbeni változását is megmutassák?

- Remekül. Például néhány óra alatt képes vagyok szimulálni azt a folyamatot, ahogy a korábban említett kényszerítő vagy kontrolleszközök gyengülésével összeomlik az együttműködési hajlandóság. A valóságban ez akár tíz évig is eltarthatna.