Lendületben a színházi törvény
A társművészetekkel bővült színházi törvény – amelyet ezért többnyire már csak előadó-művészeti törvényként emlegetnek – tervezetében két finanszírozási modellt javasoltak: az egyik alap- és kiegészítő normatív támogatást nyújtana színházanként és tagozatonként, míg a másik elsősorban a fenntartó önkormányzatok erőfeszítéseihez rendelne állami támogatási garanciákat. A budapesti Thália Színházat igazgató gazdasági szakember, Megyeri László szerint a múlt pénteki határidőig beadott szakmai hozzászólások többsége az első finanszírozási modell mellett teszi le a voksát. Megyeri részt vett a jogszabálytervezet előkészítésében is; ő az azt értékelő szakmai szervezetek reakcióinak mintegy felét találja konstruktív hozzászólásnak, míg szerinte több olyan problémafelvetés is érkezett, amelyet nem a törvény hivatott rendezni.
Zsebbe vágó része e tervezetnek a teátrumok gazdasági körülményeit taglaló fejezet; ennek alapjaiban azt kell tisztáznia, hogy a nézőt vagy a feladatot finanszírozza inkább az állam. Megyeri szerint a törvény felelőssége elsősorban az, hogy biztosítsa a színházak működését és az emberek színházi élményhez való hozzájutását.
A produkciós tevékenység mellett azonos súlyú feladat a színházi ingatlan fenntartása és állagmegóvása, ezért általában is sántítanak azok az összehasonlítások és statisztikák, amelyek az egy székre jutó állami támogatásokat és költségeket vetik össze, s ezzel mérik az adott intézmény gazdaságosságát.
A mára már beváltnak nevezhető bázisalapú támogatási rendszer alapvető partnerségi kapcsolatba sorolja a fenntartó önkormányzatot és az államot, ugyanakkor a jelenlegi jogszabályi keretek nem szankcionálják kellő súllyal, ha az önkormányzat megpróbál kihátrálni a helyi színház támogatásából. A törvényben százalékosan határozzák majd meg, hogy mekkora részt vállaljon a teátrum finanszírozásából – jelenleg ez az arány a teljes költségvetés egyharmada, míg a fennmaradó kétharmadot állami forrásokból nyerik el a társulatok.
Információink szerint volt, aki azt javasolta: a két felvetett finanszírozási modellt gyúrják össze, s volt, aki újabb ötlettel állt elő.
A Független Színházak Szövetségét vezető Hudi László a minimumértékek alapján meghatározott szorzók kiosztását tartaná érvényes megoldásnak, és azt szorgalmazza, hogy az állam által a színházakra fordított keret ötödét az alternatívok „kvázi normatívaként” kapják meg. Így a civil, nonprofit alapítású társulatok is bekerülhetnének a támogatottak körébe. Mint mondta, nem akarnak olyan rendszert elfogadni, amely a jegybevételhez köti akár a támogatást, akár az adókedvezményeket, inkább a ráfordítás és a nézőszám alapján lehetne a modernhez közelítő, demokratikus megoldást találni.
Más szervezetek felhívták a figyelmet a hosszabb távú (átlagosan hároméves) tervezhetőség törvényi támogatására, a fővárosi és a vidéki együttesek differenciálására, a befogadó intézményekre, valamint a dotációk átutalásának esetleges csúszásaira is. A szakmai szervezetek elképzeléseit a Magyar Színházi Társaság nyújtotta be az Oktatási és Kulturális Minisztériumhoz, ahol szakemberekből álló munkacsoportok készítik elő a nyilvántartásba vétel szempontrendszerét, a finanszírozási rendszert és a terület sajátos munkajogi szabályozását.
