A korrupció elleni fellépésnek - némileg egyszerűsítve - két eltérő módszere van. Az AKT szerint "a rendszerváltozástól kezdődően mind ez idáig a korrupció leküzdése Magyarországon átfogó keretek rögzítése nélkül, változó intenzitással folyt – írja Hack Péter, a Testület tagja a Népszabadságban.
A korábbi évek döntéshozói elsősorban a korrupciós tünetekre koncentráltak, illetve jellemzően jogalkotási eszközöket alkalmaztak". Ezzel szemben a testület által már 2007 végén kidolgozott és a kormány által mindeddig el nem fogadott Stratégia másik módszert ajánl, mely szerint hosszabb távú stratégiát kell kialakítani, meghatározva a korrupció elleni fellépés kereteit, céljait, prioritásait és lehetséges eszközeit.
A korrupció elleni fellépést csak rövidtávú kormányzati propagandacélnak tekintő politikára az elmúlt évtizedben látványos példák sokaságát láttuk, amik közül a terjedelmi korlátok miatt csak kettőt említek.
A normális döntéshozó ezen adatok ismeretében elkezdené elemezni, mi az oka annak, hogy ez a máshol jól működő intézmény nálunk teljességgel alkalmatlannak bizonyul rendeltetésének betöltésére. Ehelyett a magyar törvényhozás a vagyonnyilatkozatok körének ismételt kiterjesztéséről dönt.
Hasonló jelenséggel szembesülhetünk a büntetőjogi lépések esetében is. Nyilvánvaló, hogy a korrupció nem azonosítható a büntetőjogilag is szankcionált magatartásokkal, de az is egyértelmű, hogy ezek képezik a korrupció legsúlyosabb eseteit. Az elmúlt időszakban számos szigorítást hajtott végre a törvényalkotó a büntető jogszabályokban, súlyosabb büntetéseket írt elő, büntetendővé tette a feljelentés elmulasztását ebben a körben, lehetővé tette a hatósággal együttműködők büntetlenségét stb.
Eközben a jogalkotónak semmilyen adat nem áll rendelkezésére arról, hogy ezeket az intézkedéseket milyen gyakran alkalmazzák, vagyis beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket.
