A csípőtáji törések gazdasági következményei
A csontritkulás (oszteoporózis) főleg a középkorú és idősebb nők és férfiak betegsége. Az ilyen betegnek folyamatosan fogy a csontszövete és sérül a csontszerkezete, ezért olyan kisebb erőhatás is törést okoz, amely egészséges fiataloknál még nem veszélyes. A csontritkulás önmagában fájdalommentes betegség, kezelés nélkül azonban folyamatosan romló csontállapotot eredményez, és egyre nő a törési kockázat. E betegség a csonttörések szempontjából fontos, a betegnek és a társadalomnak egyaránt. Ha odafigyelünk, a csontritkulás már korai stádiumban felismerhető és kezelhető, így a törések nagy része megelőzhető. A szép, tiszta kép azonban elég homályosan tükröződik vissza a mindennapok gyakorlatában.
A tízmilliós magyar lakosság körében évente 100 ezer törés következik be oszteoporózis miatt. Leggyakrabban a gerinc csigolyái, továbbá a csípőtáji csontok és egyes végtagcsontok törnek. Cikkünk a csípőtáji törés példáján mutatja be az oszteoporózis ellátásának gazdasági és társadalmi vetületeit. Ezt a törést a laikusok combnyaktörésként ismerik, de más csípőtáji csontok törése is idetartozik. Hazánkban évente 14 ezer ember – tízezer nő és négyezer férfi – szenved csípőtáji törést egyszerű elesés miatt. Kétségkívül ez a legveszélyesebb törésfajta, a gyógyítása azonnali műtétet igényel.
A ma már igen fejlett baleseti sebészet az operációt szinte mindig sikerrel végzi el, a gyógyulás azonban elhúzódó, és gyakoriak a szövődmények (pl. tüdőgyulladás, trombózis, tüdőembólia stb.), amelyek újabb kórházi kezelést kívánnak, s még így is sok beteg halálát okozhatják. Nem hungarikum, e súlyos betegségre Európa-szerte jellemző adat, hogy a csípőtáji törést szenvedett betegek egyötöde a törés után egy évvel már nem él! Az önálló mozgás képessége azonban a túlélők esetében is csak lassan és korlátozottan tér vissza. A legjobb eséllyel azok gyógyulnak, akiknél a műtétet jól szervezett rehabilitáció követi, ez azonban a betegek többségénél elmarad: legfeljebb 30 százalékban kerül sor valamilyen mozgásterápiára, a valódi segítséget jelentő rehabilitációs osztályokra pedig csak 10-20 százalék jut el. Mindennek az a következménye, hogy a csípőtáji törést szenvedettek közül ötből csupán egy nyeri vissza eredeti mozgásképességét, egy meghal, három pedig élete végéig csak eszközös és személyi segítséggel tud mozogni.
Nézzük mindezt a számok nyelvén! A csípőtáji törés évente 2800 beteg korai halálát okozza, és minden évben közel 8000 újabb mozgássérülttel „gazdagítja” társadalmunkat: ilyen számban jelentkezik tehát a családoknál a tragikus kimenetel, vagy a tartós nehézséggel járó ápolási kötelezettség. E kimenetelek financiális következményeit az orvos szerző még megbecsülni sem tudja, néhány más adatot azonban ismer. Ilyen pl. a csípőtáji törés operációjának a költsége, amely – műtéti megoldástól függően – 500 ezer és 1,5 millió forint között mozog. Némi nagyvonalúsággal átlagosan egymillió forintra becsülve, a 14 ezer csípőtáji törés műtéti ellátásának költsége évente 14 milliárdos kiadás a társadalombiztosításnak.
Európai felmérésekből tudjuk, hogy a csípőtörés műtét utáni kezelése és rehabilitációja az első évben az operáció költségének további 70 százalékát teszi ki. Ez hazánkban még 10 milliárd forint kiadás lenne, azonban az elszomorítóan csekély rehabilitációs arány miatt a valóságban nem több 2-3 milliárdnál – ez azonban nem megtakarítás, hiszen helyette több ezer mozgássérült lesz, akiknek az ellátása szintén sokba kerül. Cikkünk nem terjed ki a többi csonttörés egyéni és költségkövetkezményeire: e törések veszélye ugyan kisebb és ellátása olcsóbb, számuk viszont többszöröse a csípőtáji törésnek, tehát e területről is riasztó számokat kaphatnánk.
Bontogassuk inkább tovább a csípőtáji törések ellátásának részleteit. Olyan törésről beszélünk, amely nem nagy baleset miatt jön létre, hanem egyszerű megcsúszás és elesés következménye, mert a háttérben a már meglévő oszteoporózis áll. Ebből egyenesen következik, hogy – ha korábban még nem történt volna meg – az ilyen betegeket a törés után hamarosan csontritkulásos vizsgálatra kellene küldeni, és többségüknél a lelet alapján megkezdeni a csontvédő gyógykezelést. Ezzel szemben a csípőtörött betegek legfeljebb 15 százalékánál, azaz minden hetediknél kerül sor a csontmérésre és a csontritkulás kezelésére. Ez az adat sem hungarikum, kontinensünk számos országa panaszkodik hasonló adatokra. Az ok főleg a szemléletben keresendő, ez azonban nem szubjektív tényező: az egyes orvosi szakterületek közötti kapcsolatokat nagyrészt a szervezett betegutak determinálják, amelyeket ellátási és finanszírozási szabályok rögzítenek. Így például a hazai gyakorlatban nem utalhat csontsűrűségmérésre beteget a háziorvos, pedig a csípőtöröttek többsége nem kerül szervezett rehabilitációra, hanem a háziorvostól kap ellátást. Egy másik példa: a traumatológus kollégák nem jogosultak az oszteoporózis elleni gyógyszerek tb-támogatású felírására. Ez azért baj, mert a legújabb kutatások szerint a csípőtáji törés után egy-két hónapon belül megkezdett antiporózisos gyógykezelés számottevően javítja a betegek sorsát, sőt közel harmadával csökkenti az emiatti halálozási számot! További akadályt jelent a csontsűrűség mérésének 2007-ben bevezetett finanszírozási korlátozása (csak kétévente mérhető, csak a gerincen vagy csak a csípőn, de mindkettőn nem, és végtagcsonton sem), emiatt a korábban 150 csontvizsgáló laboratórium harmada 2008-ban már nem működött.
Az orvosi kutatások nemcsak méregdrága új eszközökkel és gyógyszerekkel gazdagítják az egészségügyet, hanem sokszor pénzbe nem kerülő, hasznos ismeretekkel is. Ilyen volt az a felismerés, hogy ha az oszteoporózisos betegnél valóban bekövetkezik valamely csont törése, akkor megsokszorozódik az újabb trauma kockázata. A csonttörés utáni első évben a korábbi kockázat tízszerese áll fenn az újabb esetre, s öt évvel később még mindig kétszeres a rizikó, csupán egy évtized után áll vissza az eredetileg sem kicsi törési kockázat. Ez az ismeret még hangsúlyosabbá teszi a csípőtáji töröttek oszteoporózisra vonatkozó vizsgálatának és kezelésének a szükségességét, ezzel a hazai és az európai orvosi gyakorlat egyaránt adós. E tekintetben példaként állhat előttünk az amerikai ellátórendszer, amelyben a kis sérüléstől bekövetkezett csípőtáji törés a csontritkulás elleni gyógykezelés első helyen említett javallata.
Problémás a jelenlegi hazai helyzet is, amelyben a csípőtáji törötteknek csak igen kis hányada jut el az oszteoporózis felismeréséhez és kezeléséhez, miközben a törést követő években különösen nagy a kockázata az újabb törésnek. Ez nem pusztán feltevés: a Magyar Osteoporosis Társaság a Budapesti Corvinus Egyetem egészséggazdasági szakembereivel és az OEP-pel közösen végzett felmérésében többek között azt találta, hogy az oszteoporózis miatt törést szenvedett hazai betegek 23 százalékának nem egy, hanem több csontja is törött egy ötéves vizsgálati periódus közben.
Összefoglalva: úgy látjuk, a csípőtáji törés jól reprezentálja az oszteoporózis jelentőségét a magyar társadalom számára. Igen sok beteget érint ez a törésfajta, amelynek a kimenetele gyakran fatális, máskor egy életre megnyomorít, de minden esetben rendkívül költséges. Ugyanakkor még ezek, a legsúlyosabb oszteoporózisos töréstől szenvedő betegek is csak szerény hányadban érik el a csontritkulást ellátó rendszert, pedig körükben különösen nagy a veszélye a további traumáknak. Mindeközben rendelkezésre állnak a baj hátterében meghúzódó betegség felismerésére és kezelésére szolgáló hatékony orvosi eszközök. A csípőtáji törés kapcsán teendő erőfeszítések bizonyosan meghozzák a várt társadalmi és gazdasági eredményt, de nem azonnal. Ha ma áldozunk erre, az egyfajta befektetés, amelynek a hozadéka két-három éven belül már megmutatkozik, e nélkül viszont az ismertetett, riasztó adatok további romlása várható.
