A korszerű kötszerek sorsa Magyarországon
A fejlesztő-gyártó a piaci keresletet kívánja kielégíteni mindig jobb, korszerűbb, pontosabban és könnyebben felhasználható termékekkel. A második lépésnél már nehezebb a helyzet – meg kell határozni, ki is valójában a felhasználó. Az orvos? A beteg? Az a piaci résztvevő, aki az áruért fizet? E logika alapján figyelmünknek az Országos Egészségpénztár (OEP) felé kell fordulnia.
Az OEP szükségszerűen – mivel adott kerettel gazdálkodik – semmiképpen nem kíván pazarolni. Ez elfogadható, de akkor definiálni kell a pazarlás fogalmát. E gazdasági lap hasábjain a teljesség igénye nélkül lehetne csak ismételni: a drágának tűnő megoldás általában olcsóbb a végén.
A folyamat kulcsfigurája a képzett vagy éppen a képzetlen orvos. Adódik a kérdés, hogy az OEP milyen körülmények között és valójában kinek veszi a kötszert, és kinek mire is van szüksége. Ebben az orvos a szakértő. Nemcsak azért, mert a tanulmányai feljogosítják, hogy véleménye legyen – hanem azért is, mert ő találkozik a beteggel, ő ismeri a kórfolyamatot, és a beteg hozzá fordult bizalmával. Meg kell felelni a tisztességes gyógyítás szabályainak, a beteg elvárásainak, aki minél előbb meg akar gyógyulni. És meg kell felelni a gazdasági folyamatokat kezelő OEP-szabályoknak. E szabályok nem szükségszerűen rosszak, sőt a betegkövetés kötelezővé tételével jelentősen javultak a dokumentációk. De nem szabad felednünk, a merev szabályok gyakran hátráltathatják az orvosi munkát, a gyógyulást, a rehabilitációt. A szakértő orvos helye és kapcsolata a korszerű kötszerek felhasználásának folyamatában jelenleg egyáltalán nem, vagy ha igen, akkor rosszul szabályozott.
Ideális esetben senki sem érdekelt abban, hogy a beteg lassabban vagy soha ne gyógyulhasson meg. Azonban pénzügyi korlátok szükségessé tehetik, hogy eltérjünk az ideálistól, de nem térhetünk el az optimálistól. Az optimális folyamat az, amikor a lehetőségeinket is integráljuk a vágyaink kialakításában. Ezen esetben mindenki jól jár – a gyártó kifejlesztette a korszak leghatékonyabb eszközét, amelyből az OEP megveszi azt a szakértő orvosok javaslatára –, azoknak a betegeknek, akiknek arra van leginkább szükségük. Így a sebek gyorsabban meggyógyulnak, rövidebb ideig terhelik a táppénzes kiadási oldalt. És viszszatérnek, visszatérhetnek a termelésbe, az emberek közé az életbe. Végeredményként – a társadalom egészsége és teljesítőképessége, tehertűrő képessége javul. (Napjainkban ez különösen fontos lehetne, de az általános állapotokat szemlélve erről az előnyről már lemaradtunk.)
És a kulcs itt található. Ha az OEP nem engedi be folyamatosan a korszerű eszközöket, mert az pazarló felhasználást is eredményezhet. A felkészületlen orvosok az olcsó, száraz, ecsetelős sebkezeléssel sok pénz nem tudnak kidobni az ablakon, igaz, a betegek gyógyulását sem segítik elő, a gyógyulás időtartama a végtelenbe mutat, így a kiadási oldalon is végtelenített összeg szerepel. Más oldalról, ha a kötszerválasztékot és a felhasználhatóságot a kevésbé felkészültekhez igazítjuk, a betegoldalon visszafordíthatatlan károkat okozunk az optimális folyamatokról való lemondással.
Maximálisan egyetértek azzal a szemlélettel, hogy csak azon eszközök (kötszerek, kötözőrendszerek) kerüljenek a tb-támogatási listákra, amelyekre valóban szükség lehet. Azzal viszont már vitatkoznom szükséges, hogy a magyar beteg jelentősen eltérne a világ más betegeitől. Mert ha nem, akkor miért kell Magyarországon újra és újra bizonyítani egyes, a világon már alapvetővé vált kötszer szükségességét. El kell fogadnom a lehetőségek adta korlátot, de nem kell elfogadnom a korlát adta lehetőséget. Tudom, hogy a magas technológiai színvonalon készült kötszerek sokkal magasabb képzettséget igényelnek az orvosoktól, betegektől egyaránt, mint az egyszerű száraz kötések. De ebben a tudásközegben a „nem ártás” fogalma is megváltozott, és biztos, hogy ami 10-20 éve még nem számított „károkozásnak”, az napjainkban már nem éri el az elvárható ellátás szintjét!
Akkor miként tehetnénk a folyamatot hatékonnyá? Ha elfogadjuk, hogy az a fejlődés gátja, hogy a rosszul képzett szakértők pazarló módon használják a drága, de korszerű kötszereket, akkor a szakértőket kell felzárkóztatni a folyamathoz. Miért van erre szükség? Mert a készítmények itt vannak a kapuink előtt, alkalmazásukkal jelentősen javul a krónikus sebek gyógyulásának intenzitása, így kevesebb orvos is felügyelheti ezeket a betegeket, több idő jut az újabb betegek időbeni észlelésére, és sokkal, de sokkal kevesebb pénz kell fordítani a lábszárfekélyek, a cukorbeteges lábak és felfekvések gyógyítására az amúgy is szűkös keretből. Ebben az egyenletben rövidül az időszorzó és csökken a betegszámszorzó is.
Minimális matematikai ismeretek mellett is könnyen belátható, ha egy szorzatban két tényező is az ideális felé változik, az könnyen kompenzálhatja a kötszerároldalon megjelenő emelkedést. És akkor még nem említettük a társadalmi elvárásoknak való könnyebb megfelelést, az eredményes gyógyítással járó pozitív lelki hatásokat mind az orvosok, mind pedig a betegek oldalán.
Számos kongresszuson és a saját munkám során megtapasztalhattam, hogy a krónikus sebek kezelése igen kitartó munkával eredményes lehet. A sebek és a betegek egy-egy csoportja csak akkor tudott elmozdulni az addig elért holtpontról, amikor valamilyen új fejlesztésű kötszerrel egészíthettük ki a gyógyfolyamatot. Így egész biztosan kijelenthető, hogy a nehéz esetek megoldásához folyamatosan szükséges lesz a korszerűsített és egy kicsit mindig többet tudó eszközök megjelenése. A vásárlásban alapvető szerepet játszó OEP-nek hatalmas a felelőssége abban, hogy megfelelően gazdálkodjon a rábízott pénzeszközökkel. De abban is, hogy lehetővé tegye az újdonságok alkalmazását – akár bonyolult vizsgarendszerű feltételekkel is –, és hogy komolyan vegye a fejlesztők, a gyártók pozitív szándékát azon cél érdekében, hogy azok is meggyógyulhassanak, akiknek a mai feltételek mellett ez még nem adatik meg.
A lehetőségek tiszteletben tartása és az új eszközök befogadása ezért rendkívül fontos, minden jóérzésű orvoskollégám nevében kijelenthetem, hogy a teljesíthető feltételeket vállaljuk, ha gyógyítási eredményeink javításában ezeket az esélyeket megkaphatjuk. Az internet világában az információ korlátlanul érhető el. Tehát nem járható az az út, hogy eldugjuk azt, amit még nem szeretnénk megmutatni.
Mindenkinek eszébe kell jusson ez a megközelítés akkor, amikor orvosa ellátása során a sebére a hosszú évtizedeken keresztül ugyan derekasan szolgáló, de napjainkban a szálas vatta színvonalát képviselő száraz gézt helyezi a sebére. Lehetne ez egy kiáltvány, hogy senki ne engedje – mert senkinek a sebe, a teste nem szereti, ha akadályozzuk –, ha szándékosan rontjuk az esélyét a gyógyulásra és a teljes életre.
