1990 után már nem volt elegendő a hagyományos feladatkör, amelyet ironikusan így foglaltak össze: „az amerikaiakat bent tartani, az oroszokat távol tartani, a németeket pedig lenyomva tartani.” (vagyis a feladatköre magában foglalja a transzatlanti kapcsolat biztosítását, a közös védelmet és az európai integ-ráció garantálását, az NSZK 1955-ös bevonásával).
A bipoláris világrend megszűnésével a NATO kereste a helyét. A NATO új elvi koncepcióját és feladatkörét az 1991. november 7-8-iki római NATO-csúcstalálkozó fektette le. Ennek értelmében a konfliktust a biztonsági párbeszéd, a korábbi ellenfelekkel való együttműködésének és a kollektív védelmi képesség fenntartásának a célja váltotta fel. A NATO feladatköre kibővült egész Európa fokozott és átfogó biztonságáért vállalt kötelezettséggel.
Új kihívások
A NATO kibővült feladatköre jó néhány problémát és dilemmát hozott a felszínre. Egyrészről a NATO egyre több térségben kénytelen szerepet vállalni, és több új konfliktus megoldásába kapcsolódik be (Közép- és Kelet-Európa, a posztszovjet térség, a mediterrán térség Izraellel, Jordániával, az észak-afrikai arab államokkal, Afganisztán és határvidéke). Másrészt az új világrendben az állami szintű ellenségek helyett a nemzetállam alatti fenyegetések váltak koc-kázattá (pl. az aszimmetrikus terrorizmus), ezért az ortodox katonai képességek mellett ki-emelten fejleszteni kell az aszimmetrikus kihívásokra reagálni képes új típusú katonai képességeket és eszközöket. Harmadrészt a szervezet struktúrája sokak szerint nem illeszkedik az új típusú feladatokhoz. Végül a 2000-es évek végének gazdasági válsága érintette a NATO szerkezetét, tagállamai a válságra hivatkozva nem növelték a katonai kiadásokat.
A fő kérdés, mennyiben képes a NATO szervezetét hozzáilleszteni az új típusú katonai felada-tokhoz. Ez a kérdés már az 1990-es évek óta napirenden van, hiszen a Szovjetunió által jelen-tett közvetlen katonai fenyegetés megszűnt, és újabb állami szintű fenyegetés nem lépett a helyébe, ezzel szemben megnövekedett a transznacionális terrorizmus fenyegetése. Az új típusú kihívás kisebb létszámú, ugyanakkor hatékonyabb, mozgékonyabb katonai alakulatok felállítását, a nem ortodox katonai képességek fejlesztését indokolja. Ezen kívül a NATO-nak – ahogyan az afganisztáni misszió is bizonyította – képesnek kell lennie arra, hogy alakulatainak reagálóképességét a klasszikus gerilla hadikultúrához is igazítsa. Továbbá nem elegendő a pusztán katonai feladatok ellátása: a NATO-ra új feladatok hárulnak, minthogy a válságöve-zetekben a béke és a stabilitás biztosítása elsősorban gazdasági, szociális, humanitárius esz-közöket igényel. Ezen kívül a NATO-nak feladata van a válságövezetekben a nemzetépítés terén is (ld. Afganisztán, Irak). Mindez a szervezet részéről újfajta katonai, pénzügyi, gazda-sági és morális feltételek megteremtését igényli.
A válságkezelés feladata
Az 1999-es washingtoni Stratégiai Koncepció konkretizálta a válság fogalmát. A NATO minden olyan államon belüli vagy nemzetközi helyzetet válságként határoz meg, amelyik veszé-lyezteti a szövetség által vallott értékeket vagy célokat. Figyelembe kell venni, hogy megváltoztak a veszélyforrások. A NATO-t eredetileg az állami szintű fenyegetéssel szemben hozták létre, de napjainkban nem az államok jelentik az igazi fenyegetést egymásra.
Nagyobb az esélye annak, hogy a biztonsági fenyegetések a „no go” területekről indulnak ki, ahol az állam gyenge, működésképtelen, illetve ahol az államiság feltételei egyáltalán nem adottak: nincsen egy főhatalom, amelyik maga alá gyűrné a partikuláris érdekeket, vagy ha van, az engedelmesség foka kicsi, az államok határai is bizonytalanok, nem esnek egybe a törzsi, nemzetségi, etnikai határokkal, az államhoz való lojalitást felülírja a magasabb (vallási, kulturális) érdekhez fűződő lojalitás.
Ilyen területek képezik az aszimmetrikus terrorizmus bázisát (Afganisztán, Szomália, részben Pakisztán, a palesztin területek). A NATO számára a jövő feladata az lesz, hogy az ilyen vál-ságövezetekben hozzájáruljon az államiság feltételeinek a megteremtéséhez. Mindez nem klasszikusan katonai, hanem elsősorban gazdasági, szociális eszközöket (segélyezés, humanitárius feladatok ellátása, alapvető szociális, oktatási és egészségügyi infrastruktúrák kiépítése és beüzemelése, az ökológiai kockázatok elhárítása), valamint a civilizációs-kulturális paradigma figyelembevételét igényli (értelemszerűen a NATO-missziókban részt vevő magyar csapatoktól is). A válságkezelés feladata fokozatosan átveszi a klasszikus katonai funkciót, és egyúttal kiegészíti a terrorizmus elleni katonai eszközöket. Egyúttal kijelenthető, hogy e funkció ellátásának a NATO továbbra is jobban megfelel, mint – az ENSZ békefenntartóin kívül – bármelyik más nemzetközi haderő.
Nyilvánvaló, hogy a terrorizmus elleni harc – 2001. szeptember 11. után a NATO legfontosabb funkciója – önmagában nem lehetséges pusztán katonai, de még titkosszolgálati eszközökkel sem. Afganisztán példája mutatja, hogy az állami intézmények megteremtése, az észszerű segélyezési politika, valamint a szociálpolitika alapjainak a lerakása nélkül nem lehet-séges a régió pacifikálása, az ott élő lakosság szimpátiájának a biztosítása. Az államiság követelményeinek a megteremtése, a közigazgatás és a jóléti intézmények szervezése lehet az elsődleges ellenszere a terrorista szervezetek befolyásának.
Ez a feladat hangsúlyeltolódást követel meg a terrorizmus-ellenes küzdelemben, kevesebb katonai eszközt, a hírszerzés, a tömegkommunikáció, a propaganda, a humanitárius, a lélek-tani és a gazdasági eszközök hatékonyabb, integrált alkalmazását. A NATO döntéshozóinak figyelembe kell venniük a szűkebb katonai aspektusok mellett az ideológiai, ezen belül a kulturális tényezőket. Mindenekelőtt a fundamentalizmus megismerése lehet fontos (a funda-mentalizmushoz való viszonyt is át kell értékelni: nem potenciális terrorista ideológiaként, hanem a modernizáció termékeként kell tekintenünk az iszlám világban, egyfajta ideológiai és politikai válaszként a világias jelenségekre és a társadalmi igazságtalanságokra).
A NATO-nak igazodnia kell a világban lezajló gazdasági és kulturális átrendeződéshez. Orosz-ország, Kína, valamint a harmadik világ politikai és gazdasági súlya növekszik, és növekedni fog a jövőben is. Ezért a Nyugatnak arra kell törekednie, hogy stabil partnerséget alakítson ki a feltörekvő középhatalmakkal és regionális hatalmakkal. Nélkülük, vagy ellenükben a NATO nem tudja kezelni a válságövezeteket, és fordítva, ezek az államok sem képesek megakadá-lyozni a helyi válságok eszkalációját a NATO nélkül. Ezért példaértékű a NATO-orosz kooperáció, amelyet ki kell terjeszteni más középhatalmakra is.
A NATO új feladata a nemzetépítés (pontosabban a nemzetállam-építés) a „no go” övezetekben, vagyis az államiság feltételeinek megalapozása. Ez a feladat újfajta képességet, a NATO-tagállamok és az adott területek között újfajta együttműködési formát igényel, többek között a kulturális aspektusok figyelembevételét. Emellett tartalmaz egy paradoxont is: mi-közben a hidegháború idején a NATO-nak fontos szerepe volt az európai integrációban, vagyis a nemzetállami eszme meghaladásában, addig a világ más részein, a harmadik világ or-szágaiban éppen a nemzetállamok megszilárdulása, működőképességük biztosítása érdeké-ben kell tevékenykednie, mert a társadalmi feszültségek, a migráció, a környezetszennyezésből fakadó biztonsági kihívások, a terrorizmus, a vallási fundamentalizmus, az anarchia, a bűnözés (szomáliai kalózkodás, afganisztáni kábítószer-előállítás és –kereskedelem) nem küszöbölhetők ki másként. De egyúttal elejét kell venni annak is, hogy az új állam a korrupció melegágya legyen (ez a probléma fennáll Afganisztánban is).
