Pontosan 58 éve ezen a napon kezdték el felhúzni az Amerika és a Szovjetunió között dúló hidegháború legerősebb szimbólumát, a Berlini falat. A szökést lehetetlenné tevő, betonból épült és védelmi zónákkal határolt falon lehetetlen volt átjutni, ennek ellenére sokan próbálkoztak vele.
Nem véletlen, hogy ebből kifolyólag mintegy 75 ezer ember veszítette életét.
Amikor a vasfüggöny leereszkedett
A vasfüggöny kifejezést először Winston Churchill használta 1946. március 5-én elmondott fultoni beszédében. A volt brit miniszterelnök ebben kijelentette, hogy a „Balti-tengertől az Adriai-tengerig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre”, az „ötödik hadoszlop”, a kommunista pártok aktivitása folytán pedig Európa demokratikus felét is komoly veszély fenyegeti. A beszédet akkor Harry S. Truman amerikai elnök és a nyugati világ is egyetértéssel fogadta, a kifejezés pedig a kialakuló hidegháborús konfliktus egyik legfőbb szimbólumaként vonult be a történelembe.
https://www.youtube.com/watch?v=DZBqqzxXQg4
Ekkor azonban még senki sem gondolta, hogy vasfüggöny másfél évtizeddel később valósággá válik 1961. augusztus 13-án egy drótkerítés, majd két nappal később egy hatalmas betonfal képében. A határőrizeti rendszert az NDK-ból az NSZK-ba, és így Nyugat-Berlinbe is irányuló menekülthullám miatt építették fel. A két Németország megalapításától, 1949-től a fal felépítéséig nagyjából 3 millióan menekültek az NDK-ból Nyugatra, a legtöbben Nyugat-Berlinen keresztül, mert a nagyvárosban szinte egyáltalán nem volt ellenőrzés a keleti és a nyugati szektorok határán.
Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át.
Ugyan mindenki tisztában volt vele, hogy egy szökési kísérlettel az éveken át tartó börtönt vagy az életét kockáztatja, ennek ellenére rengetegen próbáltak áthatolni a falon. Hogy pontosan hány ember vált a szökés közben áldozattá, azt a mai napig nem tudni, becslések szerint mintegy 75 ezer embert vontak felelősségre kivándorlás kísérletének vádjával. A halálos áldozatok számáról sincsen pontos adat, a Berlini Fal Múzeum szerint összesen 483 ember halála hozható közvetlen összefüggésbe a fallal, míg a hivatalos adatok szerint csupán 136 ember halála áll okozati és térbeli kapcsolatban a határövezetben tett menekülési kísérlettel és a határvédelmi hatóságok intézkedéseivel.
A kettészakadt ország
Az új kelet-német állam alig néhány évvel a második világháború befejezése után jött létre, megörökölve a világégés pusztításait, amelyek nagyon súlyosan érintették a keleti német tartományok infrastruktúráját és mezőgazdaságát egyaránt. Az állam ráadásul a Szovjetunió felé jóvátételt is kellett fizetnie, a tartozást az 1950-es években főleg mezőgazdasági és ipari termékek formájában törlesztette. Mint szocialista ország az NDK is központi tervgazdálkodást folytatott, az ország 1950-ben tagja lett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának. Becslések szerint a 80-as évek közepére az egy főre jutó jövedelem elérte 9 800 dollárt, míg a átlagos éves növekedése 5 százalék volt az országban.
Ezáltal az NDK a keleti blokk leggazdagabb országának számított.
Az NDK jelentős exportot bonyolított le olyan termékekből, mint az autó, a karóra, a kamera, vagy éppen a vadászpuska. A Trabant márka az NDK státusz szimbóluma lett és mai napig nagy kultusz övezi. Ugyancsak népszerű volt a Wartburg autómárka.
Amíg Kelet-Németország a háború okozta terheket igyekezett felszámolni, addig gazdasági szempontból Nyugaton teljesen máshogy zajlott minden. A kettéválás utáni években Nyugat-Németországban gazdasági és társadalmi fejlődés vette kezdetét, 1951-ben Franciaországgal, Olaszországgal, és a Benelux államokkal közösen az NSZK megalapította az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK), az elődjét, majd később az Európai Uniót, amihez később számos ország csatlakozott.
A Marshall-terv segítségével (egy átfogó amerikai segélyprogram, amelyben részt vehetett minden olyan háború sújtotta európai ország, amely az újjáépítésben hajlandó volt az Amerikai Egyesült Államokkal együttműködni) előbb talpra állt a gazdaság, majd a piacgazdasági viszonyok és a megélénkülése révén az NSZK hamarosan a gazdag, jóléti nyugat-európai államok sorába emelkedett.
A népakarat ledöntötte a falat
A szabadság hiánya és a romló életkörülmények miatt a nyolcvanas évek második felére mindennapossá váltak az országos tömegdemonstrációk, amelyeket a hatalom egyáltalán nem tudott elfojtani. A tüntetéseken az emberek a rendszer reformját, a belnémet határ megnyitását és a berlini fal lebontását követelték. Újra megugrott a szocialista államot elhagyó polgárok száma, Magyarország ráadásul 1989. szeptember 11-én 0 órától megnyitotta határait az NDK polgárai előtt. A döntést Horn Gyula külügyminiszter jelentette be, ezzel rést nyitva az NDK-s menekülők számára.
Az NSZK prágai követségének keletnémet menekülők általi megszállása után az NDK arra kényszerült, hogy saját területéről engedélyezze egyes polgárai kiutazását.
Október folyamán Csehszlovákia többször jelezte a kelet-berlini vezetésnek, hogy tűrhetetlennek tartja a Prága belvárosában előállt helyzetet és ha az NDK nem változtat a keletnémet polgárok nyugatra utazásának szabályain, akkor Magyarországhoz hasonlóan megnyitja nyugati határát.
1989. november 4-én Gorbacsov látogatást tett az NDK-ban. Viselkedése egyértelművé tette a keletnémet vezetés számára, hogy nem zárkózhat el a változtatások elől. Erich Honecker lemondása után az NDK vezetése előre menekült. Csehszlovákia nyomására az NDK-államvezetés kidolgozta a nyugatra utazást szabályozó új javaslatokat.
A végső fordulatot aztán a Német Szocialista Egységpárt felső vezetésének ülése hozta el november 9-én, amely eseményen könnyítettek az utazás feltételeiről szóló törvényen, azaz megnyitották a határokat. Az ülés utáni sajtótájékoztatót a televízió is közvetítette, így a hírt az NDK-ban élők egyenesben hallhatták. A bejelentés után közvetlenül polgárok ezrei indultak meg a berlini határátkelőhelyek felé, ahol egy órán belül hatalmasra nőtt a tömeg. A határőrséget viszont ekkor még nem tájékoztatták a döntésről, az arról szóló határozat ugyanis csak másnap 4 órától lépett volna életbe.
Az átkelőknél ezért a feszültség egyre nőtt, a tömeg „visszajövünk, visszajövünk” skandálással követelte a határ megnyitását. A határparancsnokokat végül utasították, hogy a leghangosabb tüntetőket engedjék ki a határon, de igazolványukba tegyenek a visszatérést megtiltó pecsétet.
A tömegnyomás végül odáig fokozódott, hogy 23 órakor a Bornholmer strassei átkelőnél egyszerűen megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyitották a sorompókat és átengedték a tömeget Nyugat-Berlinbe.
Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező németek vésővel, csákánnyal és puszta kézzel kezdtek hozzá a fal lerombolásához.
A legnagyobb figyelem idén nem a fal felépítésére, hanem a kerek évforduló miatt a fal 1989-es lebontására irányul. „Azonban az ünneplés mellett nem szabad megfeledkezni a várost kettéosztó határőrizeti rendszer és Németország megosztottsága áldozatairól sem” – jelentette ki Michael Müller, Berlin kormányzó polgármestere egy megemlékezésen. A politikus hangsúlyozta, hogy Berlin mint „a szabadság városa” azt üzeni a világnak, hogy a szabadság iránti vágyat nem lehet elnyomni falakkal, de meg is kell küzdeni a szabadságért. Ahogyan fogalmazott, a fal megépítésének emléknapja figyelmeztet, hogy a szabadság elveszhet, méghozzá – amint a berliniek 58 évvel ezelőtt érezték – beláthatatlanul hosszú időre, ezért „meg kell becsülni a szabadság értékét, és tudatosítani kell, hogy a szabadságot, a demokráciát és a jogállamot meg kell védeni.
