A gyakran óriási költségvetésű mozifilmek mellé az utóbbi évtizedben szépen felzárkóztak a minőségi sorozatok. Az immár szupergyors streaming korszak adta lehetőségeknek több médiacég (Netflix, HBO, Disney) igyekszek megfelelni, az őszi időszakban szinte hetente rukkolnak elő valamilyen újdonsággal. Sőt, már nem csak gyártanak sorozatokat, hanem be is állnak egy-egy kockázatosabb projekt mögé.
Ilyen volt Martin Scorsese „Az ír„ című filmje is, amiben a rendező termékeny korszakának búcsúszimfóniája és a színészlegendák szerepeltetése ellenére (De Niro, Pacino, Pesci) nem volt elég húzóerő a stúdiók számára. A költségeket valószínűleg a szereplők megfiatalításáért felelős digitális animáció, ismertebb nevén CGI (Computer-Generated Imagery) alkalmazása emelte meg, de a Netflixet ez nem zavarta, 160-200 millió dollárral támogatta a filmet.
A három és félóra hosszú alkotás Frank Sheeran történetét meséli el, aki az olasz-amerikai maffia engedelmes és hűséges problémamegoldója, de szakmailag sikeres évei ellenére végleg eltávolodik a családjától. Scorsese a világháború kezdetétől a megszokott, olykor ólomnehéz tempóban vezeti végig a nézőt az elnökválasztások körüli hercehurcán keresztül a CIA kubai akcióin át egészen a Las Vegas-i kaszinók pénzinjekcióiig. A filmeposz lezárása egyszerre szimbolikusan keserű és reménykeltő, és mintha nyitva hagyná a lehetőséget a jövő képírói számára az inspiratív alkotásra. Pedig valószínűleg a rendező is érzi, hogy a következő évtizedek nézőcsalogató és közönségsikert elérő filmjei nem feltétlenül jelentenek majd magasabb művészi értékkel bíró nívót.
Küszöbön az ingerek
Manapság szinte minden héten kijön egy premierfilm, ami tömegeket vonz hétvégente a mozikba, de ezeket a filmeket egyre több kritika éri az utóbbi időben (gondoljunk csak a Marvel filmekre), másrészt a sorozatok színvonalukban és költségeikben már felérnek egy-egy hollywoodi produkció szintjével. A Netflix szerepe is némileg ellentmondásosabb képet fest: bár Scorsese filmjét csak a produkciós vállalat segítségével sikerült tető alá hozni, közben androidon azt teszteli a streaming szolgáltató, hogy különböző sebességgel hogyan lehet megtekinteni a tartalmakat.
Az egyelőre még tesztüzemben lévő megoldás segítségével még több filmet tud megtekinteni rövid időn belül. Napjainkban egyre inkább kitolódik az ingerküszöb, félő, hogy egy ilyen megoldással még jobban csorbulna a klasszikus filmek művészi értéke, presztízsvesztességgel járna.
Sorozatok reneszánsza
A 90-es években a kedd és a péntek volt a „sorozatnap”, a Vészhelyzet és a Dallas című amerikai szériák kihagyhatatlanok voltak. 1997-ben a kereskedelmi televíziók megjelenésével még tucatjával zúdultak ránk a dél-amerikai sorozatok, de szerencsére az ezredforduló környékén már pislákolt néhány reménysugár az újfajta filmsorozatok megjelenésekor, a sorozatgyártás felpörgött.
Az egyik nagy kedvenc a James Gandolfini nevével futó Maffiózók volt, amely 1999-től egészen 2007-ig futott, és amelyet az ezt követő sorozatdömping előfutárának lehet tekinteni. A 24 című sorozat két hónappal azután indult, hogy lezajlott az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb terrortámadása. A kíméletlen terrorelhárító, Jack Bauer figurája telibe találta a korszellemet, a Kiefer Sutherland által életre keltett ügynök megalkuvás nélkül hajszolta az igazságot, ezáltal a nézőket szinte szuggerálta, hogy hétről-hétre kövessék a sorozatot.
Innentől már nem volt megállás: a Netflixnek és az HBO-nak köszönhetően a sorozatok sikeresebbek, mint bármikor. A producerek nem sajnálnak dollármilliókat beleölni egy-egy epizódba, bár az ezredforduló utolsó évtizedében sem garasoskodtak. Például az 1994-ben induló Jóbarátok epizódonként 10 millió dollárba került, sőt később az addigra legendás státuszba került színészek gyakran egymilliós gázsit is megkerestek egy-egy rész forgatása során. A kórházas széria, a Vészhelyzet A kategóriás sztárokat szerződtetett: George Clooney, Anthony Edwards fizetése is megnyomta a költségeket, így került minden epizód 13 millió dollárba (3 820 000 000 forint).
Az HBO a Rómával és a Trónok harcával próbált tarolni: mindkettő 10 millióba (majdnem 3 milliárd forint) került epizódonként (az utolsó évada a Trónok harcának már 15 millió dollárba került részenként), bár az előbbit két évad után befejezték.
A legújabb sorozatok elkészítése már nem valamelyik hagyományos tévétársasághoz köthető. A legjobb példa erre a Stranger Things, amely sokat tett a Netflix térhódításáért, miközben felébresztette, mi több, táplálta azt a megmagyarázhatatlan nosztalgiahullámot a 80-as évekhez. Ez nem példátlan dolog a filmtörténelemben. A szereplőgárda java része még nem töltötte be a 18. életévét a forgatás kezdetén.
Az Egyesült Államokban ismert streaming szolgáltató, a Hulu fejlesztette Szolgálólány meséje című sorozat (2017) jó példa arra, hogy az elkészült széria nem valamelyik nagy stúdió munkája. Szakmailag is sikeres lett, mivel több Emmy és Golden Globe-díjat is besöpört.
Nagy projektek várhatóak még az év vége előtt, sőt már többől ízelítőt is kaphattunk: a Gyűrűk Ura vagy éppen a Mandalorian című Star Wars-sorozat epizódjait műsorra tűzték az egyes szolgáltatók – utóbbi költségvetése eléri az epizódonkénti 15 millió dollárt. Hamarosan látható az Apple-sorozat, a „See”, amely darabonként 17 millió dollárba kerül, valamint a „Morning Show”, amelyet részenként 15 millió dollárból hozták létre.
A tévésorozatok sokáig kissé lenézett másodtermékek voltak, de napjainkra sikerült művészi színvonalra emelkedniük, miközben gyökeresen átalakították a tévénézési szokásainkat. Bár a filmek bevételeivel még nem sikerül versenyezniük (ebben az évben eddig öt Disney fémjelezte film lépte át az egymilliárd dolláros határt, és a Jégvarázs 2 lehet a hatodik). A sorozatokban rejlő lehetőségeket talán még csak most kezdjük el kiaknázni.
