Ha látták a Netflixen futó Unortodox című sorozatot (vagy olvasták az alapjául szolgáló könyvet Deborah Feld-mantól), tudják, mennyire szigorú szabályok szerint élnek a haszid zsidó családok, és talán fel is tudják idézni a férfiak egységes fekete viseletét. Azt viszont biztos nem gondolnák, hogy
a New Yorkban vagy Londonban élő ortodoxok szekrényébe Somogy megyéből érkeznek ezek a tradicionális öltönyök.
A JT Ruhaipari Kft. a világ azon néhány textilcégének az egyike, amely erre a piacra specializálódott. Egy amerikai társaság leányvállalataként működnek, amely családi szálak miatt még a nyolcvanas években hozta Magyarországra a gyártást. Először a Kaposvári Ruhagyárral szerződtek, majd a privatizáció után megvásárolták a nagybajomi egységet.
A modellek kitalálásához sem túl nagy fantázia, sem alkotói szabadság nem szükséges, hiszen ennek a vallási közösségnek az öltözködése nem a hiúságról szól. Az idei szabásminta szinte pont ugyanolyan, mint a húsz évvel ezelőtti – miután mindegyik a XVII–XVIII. századi lengyel nemesi öltözet reinkarnációja. „Pár éve kicsit szűkebbre varrjuk a nadrágokat, ennyiben követjük a trendeket – mondta Gábor Tamás, a cég ügyvezetője. – A felületes szemlélő nem veszi észre, de a fekete százhúsz árnyalatával dolgozunk, merthogy ezeket a puritán ruhadarabokat a színárnyalatuk és minimális mértékben a mintázatuk is megkülönbözteti – attól függően, melyik évben melyik ünnephez kapcsolódnak. Például purimra kicsit szürkésebb, ezüstösebb fekete öltönyt szokás felvenni, és aki megteheti, minden évben új kollekciót vásárol magának.”
E piac érdekessége, hogy ezek a családok nagyon közel élnek egymáshoz, lakónegyedeket népesítenek be, így kevés üzlettel is ki lehet szolgálni őket.
Gábor Tamásék számára a kínai gyártók jelentik a konkurenciát, amelyek viszont szűkebb termékskálával látják el a nagykereskedőkön keresztül az üzleteket. Egy lélektani előnye biztosan van a magyar gyárnak. A szatmári zsidók az egykor Magyarországhoz tartozó Szatmárnémetiből származnak; olyan holokauszttúlélők utódai, akik a háború után a New York-i Williamsburgben, Izraelben vagy Londonban kezdtek új életet. Emiatt ha a ruhájuk címkéjén a Made in Hungary felirat áll, az számukra értéket képvisel. Gáborék emellett rugalmasan állnak a megrendelésekhez, a váratlanul beeső tételeket könnyen befogadják és viszonylag gyorsan le is szállítják. Ez szintén előnyük a pandémia óta munkaerőhiánnyal küzdő kínai gyártókkal szemben. Most épp a télikabátgyártásukat sürgették meg Amerikából, mert a Kínából várt szállítmány nem érkezett meg. Persze az alapanyagot ők is főleg az ázsiai nagyhatalomtól vásárolják, tehát az ottani nehézségek a versenyelőny mellett hátrányt is okoznak a magyar cégnek.
A tradicionális öltözéket már a nyolc-tíz éves fiúk is hordják, innen indul a méretezés. A haszid családokban átlagosan hat-nyolc gyerek születik, így a piac különösebb marketingráfordítás nélkül is öt százalékkal nő évente. A tizenöt-húsz alapmodellből hetvenféle szabásmintával dolgoznak Gábor Tamásék. A vállalat 120-150 ezer öltönyt gyárt le egy esztendőben, ez 1,3-1,5 milliárd forintos forgalmat hozott tavaly. Ez évre 15-20 százalékos növekedést várnak, a bér- és a szállítási költségek emelkedése ellenére. A Somogy megyét sújtó munkaerőhiány persze nekik is fejtörést okoz. „Gondolkodunk a textilipari szakképzés visszaállításán, de az automatizáción is. Az előbbi kemény dió, mert a fiatalok nem ilyen típusú munkahelyen képzelik el a jövőjüket. Az utóbbi pedig amiatt problémás, mert a férfi-felsőruházat készítése nagyon nehezen automatizálható, kifejezetten élőmunka-igényes. Másrészt nem éri meg erre kifejleszteni varrógépeket, mert ezt a termékvonalat egyre több helyen leállítják. Érdekes a jövő szempontjából, hogy bár a haszidok részéről van kereslet az öltöny iránt, a műszaki-technológiai háttér világszinten lassan leépül, mert máshol nincs rá igény a drágasága miatt.
A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható!
