Tíz-tizenöt méter magasságban lebeg, araszol a négymotoros ukrán drón. Feljebb nem mehet, mert a másik oldal észreveszi, és egy ilyen repülő szerkezet, amelynek az átmérője több mint egy méter, könnyű célpont lehet néhány száz méterről egy ellenséges mesterlövésznek, de akár egy jól lövő gyalogos Kalasnyikovjának is. A drón műszerei által megszerzett adatokat rádió-összeköttetéssel valós időben továbbítja a nem túl messze rejtőző kezelőnek. A drón alsó részén érzékelők fürkészik az alatta elterülő sztyeppét.
Van, amelyik a terület hőtérképét festi fel a kezelő laptopján, van olyan szenzor, ami a talajban lévő fémtárgyakat azonosítja, és van a hagyományos, akár több frekvenciatartományban működő (multispektrális) fényképezőgép, amelynek fotóin értő szemek felfedezik az aknatelepítés apró jeleit,
a talaj jellegzetes megbolygatását, esetleg keréknyomokat. Egy indiai szakemberek által kifejlesztett drón szenzorrendszereivel felderíti az aknák helyét, majd 60-70 méter magasra emelkedve robbanóanyagot (thermite sticks) dob az aknára, amely ettől felrobban.
A találékony ukránok szerint ők dolgozták ki a „duplázz rá” módszert. Ennek a lényege, hogy a déli melegben, napsütésben fürdő talaj felmelegíti a benne rejtőzködő, nem fémanyagú aknákat. Késő délután, amikor a drón visszatér ugyanarra a terepszakaszra, a hőmérséklet csökkenésével az aknák anyagának hőmérséklete másképpen változik, mint a környező talajé. Így a hőkamerás kép, amelyet két különböző időpontban rögzítettek ugyanarról a területről, sok mindent elárulhat.
Korunkban mind a gyalogsági, mind a harckocsik elleni aknákat – hogy a megtalálásukat nehezítsék – jelentős részben nem fémből, hanem fából, műanyagból, kerámiából készítik.
A területfelszabadító ellentámadás egyik legnagyobb akadálya az oroszországi megszállók által elaknásított, akár fél magyarországnyi területű, az ezer kilométeres frontvonal mentén kialakított zóna. Ebben több millió robbanószerkezet lehet elrejtve, egyes szakaszokon négyzetméterenként akár 5-6 darab is.
Ukrajna a világ leginkább elaknásított országává vált.
A háború befejezését követően több évtizedre lesz szükség, hogy megtisztítsák a mezőket-erdőket, a termőföldeket az alattomos, évtizedek múltán is működőképes szerkezetektől.
A drónos aknakeresésnek van anyagi vonzata is. Egy ilyen drón, felszerelve a szükséges szenzorokkal, legfeljebb pár ezer dollárba kerül. Egy aknamentesítő monstrum több százezer dollárt kóstálhat. És a hatvantonnás aknamentesítő járgány mozgatása sem egyszerű, míg a drón szétszedve egy-két bőröndben elhelyezhető, személyautóval, terepjáróval akár több is szállítható egyszerre.
Ukrajnában a hazájukért harcoló emberek egyre inkább felismerik: a helyzet olyan fordulatot vehet, amelyben előbb-utóbb csökken a nemzetközi támogatás mértéke, magukra lesznek utalva.
Tartanak tőle, hogy a messze legnagyobb katonai és anyagi segítséget nyújtó Egyesült Államokban a jövő évi elnökválasztás után visszatérhet a Fehér Házba a republikánus Donald Trump, aki radikálisan visszaveheti az Ukrajnának nyújtott katonai-gazdasági-pénzügyi segítséget.
Kijevben abban bíznak, ha a hivatalos amerikai kormány segítség csökkenne vagy elapadna, akkor is lesznek olyan magánvállalkozások, amelyek segítenek az ukránoknak az ellenállásban. Ilyen lehet a Draganfly cég, amely 1998-ban indult kis drónok építésével. Ugyan őket a kormány választotta ki, de minthogy magáncégről van szó, nem lehetetlen, hogy akkor is folytatják az ukránokkal a pilótaoktatási, felszerelésszállítási programot, ha esetleg a (jövendőbeli) vezetés mérsékelné Ukrajna támogatását. Ma már a Smithsonian Intézet úgy emeli ki a Draganflyt, mint az első olyan „közszolgálati” drón építőjét, amely emberéleteket ment meg.
Cameron Chell a Draganfly elnök-vezérigazgatója szerint jelenleg ezer ukrán drónkezelő pilótát képeznek ki, szerelnek fel – és a betanított drónpilóták számát növelni akarják.
A Draganfly drónjai más célokra is felhasználhatók, akárcsak a mesterségesintelligencia-ügyekben, a drónok felhasználásának szélesítésében igen jártas ukrán fiatalok által kieszelt eszközök, alkalmazások. Kijevben a sajtó nagy teret szentel a fiatal ukránok találékonyságának, akik a drónépítésben új, szokatlan, kis költségű, polgári forrásokból is hozzáférhető eszközökkel segítik a fegyveres harcot.
Mi a szerepe a mesterséges intelligenciának (MI) a drónvilágban? A drónépítők, -alkalmazók korábban áthághatatlannak tartott alapszabálya így hangzik:
embernek kell lennie a láncban
– angol szakkifejezéssel human-in-the-loop. Vagyis a felfegyverzett drón nem kaphat a beépített MI-elemek alkalmazásával olyan szabadságot, hogy önállóan dönthessen emberéletekről. A terroristák kiiktatására használt nagy méretű drónok esetében ez több évtizedes gyakorlat. Az USA hadseregében az ilyen, a Hellfire rakéták módosított (a járulékos veszteségeket mérsékelő) változatát indító parancsot csak a valamelyik légi támaszponton ülő drónkezelő csapat parancsnoka adhat ki – miután a több csatornából, a többi között a helyszín közelében lévő ügynöktől kapott információk alapján felmérte a helyzetet. És még az ember feltétlen bekapcsolásával is megtörténik, hogy a dróntámadások félresikerülnek, a terroristák helyett ártatlan – például a terroristákéhoz hasonló kocsiban utazó – emberek esnek áldozatul a dróncsapásoknak.
A harctéren valamivel könnyebb a helyzet, mert az önállóan a csapásmérésről döntő, a célterület fölé érkező drón egy meghatározott körzetben működhet, ahol elvben csak az ellenség katonái, felszerelése lehetnek. Ebben a körzetben mozoghat a drón, keresve a megfelelő célpontot (cirkáló, bolyongó üzemmódban), majd amikor megleli, célba veszi és „öngyilkos módon” (kamikaze drón) belecsapódik. Vélhetően a drón számítógépének MI-része dönt a cél kiválasztásáról, miután a programozók megadják a lehetséges célok (például ellenséges harckocsik) főbb jellemzőit, alakját, mozgását, sebességét.
