Az utóbbi évtizedek szemléletünket meghatározó globalizációja nem volt teljesen új jelenség, de minden korábbinál mélyebbre hatolt, ezért érdemes átgondolni, milyen rizikókkal jár, hogy a világ a szemünk előtt esik darabokra, miközben az átalakulás durvaságának mértéke a politikusokon áll – írta jegyzetében Neil Shearing, a Capital Economics főközgazdásza.
A deglobalizáció jelenségével – amely megfordít egy csomó folyamatot, amely tömegeket töltött el lelkesedéssel, illetve ellenérzésekkel az elmúlt évtizedekben – és ennek leágazásaival és következményeivel egyre többet foglalkozik a nemzetközi kutatás és média. Legutóbb többek közt a magyar származású amerikai sztárközgazdász, Pozsár Zoltán Háború és iparpolitika című tanulmánya keltett feltűnést, amelyben azt is kifejtette, hogy az amerikai–kínai és az európai–orosz geopolitikai tömbök szétrobbanása akár hosszú távra tartósíthatja a magas inflációt.
– írta Pozsár.
Shearing szerint nem csak ez a baj.
Ami most ér véget, az már nem az első globalizációs hullám, hanem a harmadik, amelyek révén 1870 óta elképesztő mértékben nőtt az részesedése a világ teljes gazdasági teljesítményében. Csakhogy ez a harmadik minden korábbinál mélyebbre hatolt: olyan tömegben és mélységben fonódtak össze az ágak és a kezek – és a kereskedelmen jóval túlnyúlóan –, hogy romboló lehet szétválasztani őket.
A globalizáció első hulláma 1870 körül kezdődött, a vámok csökkentése és a közlekedés fejlődése hajtotta – négy évtized alatt megduplázva az export súlyát a globális össztermékben –, és az első világháború fordította vissza, amelyet pár évtizedes deglobalizációs időszak után még egy világégés követett, emberéletben és anyagi értékekben hatalmas veszteségek elszenvedése árán.
A globalizáció második hulláma 1945-től az 1970-es évek elejéig zajlott, és a politikai liberalizáció és az új technológiák hajtották. Ekkor jött létre a világkereskedelmet és a vámkorlátok lebontását több fordulóban segítő GATT-egyezmény, majd 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség, illetve későbbi alapjait megteremtő Római Szerződés, egyre nőtt a légi forgalom, nőtt a rakományok mozgatásának sebessége, és olcsóbbá vált a tömeges vízi szállítás. Az export aránya a deglobalizációs időszakban visszaesett, de ez az új hullám visszatornászta 5 százalékról 15-re.
Innen megint szünet következett, amely azonban már nem vetette vissza az exportot a következő globalizációs hullám érkezése előtt: 1989-be értünk, amikor lebontották az Európát kettéválasztó vasfüggönyt.
És itt következett az újdonság.
Ez a következő globális integrációs folyamat messze túlhaladt az árukereskedelmi együttműködéseken. A szolgáltatások exportja 1990 és 2019 között megduplázódott, 7 százalékra. Ami még fontosabb, a harmadik globalizációs hullámnak volt egy jelentős pénzügyi összetevője is – emelte ki Shearing.
A határokon átívelő kötvény- és részvényforgalomban 1990 és 2018 között ötszörös volt a növekedés, a közvetlen tőkebefektetésekben hétszeres. Az első két globalizációs hullámban is gyarapodtak a világ vezető gazdaságainak külföldi eszközei, de mérsékelten. A harmadik, jelenkori deglobalizáció során ebben robbanás történt: a fejlett gazdaságok külföldi eszközeinek értéke a globális 30 százalékáról 100 százalék fölé bővült, és a termelési globalizáció mellé felsorakozott a pénzügyi globalizáció is.
(Eközben a globalizáció – napjainkban épp összeomló – gondolkodásmóddá, netán filozófiává is érett.)
Nem ismerünk rá a világra
A harmadik globalizációs hullámnak most vége,
és a történelemkönyvekből kiolvasható, mennyire radikálisan más pályák állhatnak előttünk, mint eddig – fogalmazott Shearing.
Az első hullám után kemény kézzel visszanyesték az integrációt a világ urai, aztán a Nagy Háború után volt egy rövid életű kísérlet a felélesztésére, de ez megfeneklett az aranysztenderd visszaállítására tett gyenge kísérleten, majd a nagy világválságon és az azt követő gazdaságpolitikákon. Az USA 1930-ban bevezette a Smoot–Hawley-vámokat 20 ezer termékre, a partnerek pedig visszavágtak érte. A britek 1932-ben általános vámtarifát vezettek be, és más országok is követték őket. Az eredmény: a vámok az 1930-as években megduplázódtak, és 1935-re a világ-GDP-ben már kisebb volt az export aránya, mint 1870-ben.
A következő, a második világháborút követő globalizációs hullám ugyanakkor nem összeomlott, hanem inkább csak kifújt egy időre. Az 1971-es Nixon-sokk idején megszűnt a dollár-arany konvertibilitás, véget vetve a háborút követő Bretton Woods-i világgazdasági rendszernek, majd az 1980-as években következett az európai és japán importot fékező reagani politika. Mindezek ellenére az ellenglobalizáció az 1930-as évekhez képest gyenge és rövid életű volt, Európa tovább integrálódott, és más országok is elkezdtek megnyílni, főképpen Ázsiában. Nem esett vissza az export globális aránya.
A vörös hering
Az alapvető lecke, hogy nagymértékben a kormányzatok tettein múlik, milyen mértékű visszarendeződés követi a lefutott harmadik globalizációs hullámot
– véli a közgazdász.
Sok szó esik arról, hogy az új technológiák, mint például a 3D-nyomtatás, majd újraindítják a globalizációt, de ez a „vörös hering”, azaz terelés – folytatta.
Sok múlik azon is, mi lesz az integrációnak azokkal az elemeivel, amelyeket a harmadik hullám tett hozzá a globalizációhoz: meglódult a szolgáltatások kereskedelme, ugyanakkor az országok közti pénzügyi és technológiai integráció is előrehaladt.
Mi törik szét, a döntéshozókon múlik, de az első két globalizációs hullámhoz képest a rengéshullám minden bizonnyal nagyobb lesz, és elér mindent a határokon átnyúló pénzáramlásoktól a technológiai transzferekig, a munkaügyi és a terméksztenderdekig és az ellátásilánc-biztonságig.
Mindezeknek jelentős következményük lesz a globális gazdaságban és piacokon, és ezeket érdemes előre felmérni és elemezni
– vonta le a következtetést Shearing.
