Nyílik a tér a kamatcsökkentésre?
A drasztikus fordulatot nem is önmagában a júliusi foglalkoztatási adat (NFP) jelentette, hanem az előző hónapok adatainak negatív revíziója. A májusi és júniusi foglalkoztatásbővülés lényegében lenullázódott, az elmúlt három hónapban alig-alig javult a munkaerőpiac. Egészen 1979-ig kell visszamennünk az időben, hogy hasonlóan durva negatív revíziót lássunk az adatokban. Ráadásul a jövőbeli adattisztítások – az eddigi tapasztalatok alapján – további lefelé történő módosítást sejtetnek, vagyis könnyen lehet, hogy a valóságban nemhogy bővülne, de már érdemben zsugorodik a foglalkoztatás az Egyesült Államokban. Ezzel egy szempillantás alatt kihúzták a Fed és Powell alól a szőnyeget, hiszen az az érvelés már igen nehezen állja meg a helyét, hogy azért nincs tér a kamatvágásra, mert túl erős a munkaerőpiac, és így túl nagy az innen eredő inflációs kockázat.
A piac pillanatok alatt be is árazta az eddig oly lehetetlennek tűnő szeptemberi kamatvágást. Sőt az év végéig két-három 25 bázispontos lazítást áraznak. Az ING Bank New York-i elemzője idén még összesen 75 bázispontnyi lazítással számol, vagyis a Fed hátralévő három kamatdöntő ülésének mindegyikén kamatvágással.
Persze sok minden változhat a következő hetekben. Érkezik még két hónap inflációs adata és egy augusztusi munkaerőpiaci jelentés is, mielőtt a Fed döntéshozói szeptemberben összeülnének. De a szellem kint van a palackból. Ráadásul már júliusban is olyat láttunk, amilyet rég nem: a monetáris tanács két tagja (Waller és Bowman) is a többség ellenében, kamatvágásra szavazott. Olyan sokszor előfordult, hogy volt egy-egy különszavazat, de olyan, hogy ketten is más álláspontot képviseljenek a szavazáson, legutóbb 1993 decemberében fordult elő.
A friss munkaerőpiaci adatok alapján pedig vélhetően egyre többen állnak majd át a kamatcsökkentésre szavazók táborába.
A legfrissebb tanácstagi megszólalások legalábbis erre engednek következtetni.
De mit jelent mindez Európa számára? Nos, bármilyen meglepő, de egyelőre semmit. Az EU–USA kereskedelmi megállapodás hírére a dollár visszaerősödött az euróval szemben, és nagyon távol kerültünk az 1,20-os vörös vonaltól, ami az Európai Központi Bankot (EKB) azonnali kamatvágásra sarkallhatta volna. Persze a friss amerikai adatok után jött a korrekció korrekciója, de még így is megállt az euró-dollár keresztárfolyam 1,17 alatt, vagyis az EKB egyelőre az euró miatt nem kell hogy aggódjon. Ráadásul a múlt heti adatok alapján az eurózóna gazdasága jobban teljesített a vártnál a második negyedévben, az infláció meglepetésre 2 százalékon ragadt (tehát nem mozdult lejjebb), és a munkanélküliségi ráta még mindig historikus mélyponton van.
Mindez azt jelzi, hogy a várhatóan agresszív Fed-kamatcsökkentés ellenére sem kell az EKB-nak reagálnia. Sőt, ha a nehezén már tényleg túl van Európa, és további életjeleket mutat a gazdaság, akkor lassan a jegybanki vita nem kamatvágásról, hanem egy jövőbeli kamatemelés időzítéséről szólhat.
Egy ilyen helyzetben már csak az a kérdés, hogy kit figyelhet jobban a Magyar Nemzeti Bank. Az elmúlt hónapok tapasztalata alapján (és nem gondolom, hogy ebben mostanság bármi változás történt volna) a hazai monetáris politika elsősorban az EKB-t figyeli.
Ebben a helyzetben pedig hiába nyílik tér és egyre inkább igény a kamatvágásra a tengerentúlon, ennek idehaza aligha lesz gyümölcse.
Egyedül a forint megtáltosodása hozhatna változást. Hiszen a csökkenő dollárkamatok még tovább segítenék a manapság népszerű devizapiaci trendet, a dollárhitelből finanszírozott feltörekvő piaci eszközvásárlásokat.
Ugyanakkor egyelőre úgy tűnik, hogy itt sem nőnek a fák az égig. Hiába volt egy ugrásszerű korrekció a kamatokban, és javult ezzel a forint relatív kamatpozíciója, és hiába volt villámcsapásszerű dollárgyengülés, a forint így sem tudott lefelé kitörni 397 alá az euróval szemben. Márpedig, ha valamikor, akkor a nyári uborkaszezon alacsony devizapiaci forgalma teret nyithatott volna egy látványosabb erősödésnek. Ennek ellenére még mindig „ragadós” a forint, és a 400-as szinttől nem igazán tud eltávolodni.
Mindezek alapján úgy vélem, hogy a mostani piaci sokk nem adott érdemleges muníciót a hazai monetáris politikai döntéshozók számára ahhoz, hogy elkezdjenek egy közeljövőben esedékes kamatvágáson gondolkozni. Strukturálisan semmi sem változott, a kockázat, amelyet egy elsietett magyar monetáris lazítás hordoz magában, még mindig egyértelműen nagyobb, mint a potenciális nyereség.
