Elégetett milliók: a luxusipar sötét titka
A luxusipar nem a környezettudatosságról ismert, de az egyik legellentmondásosabb gyakorlata az évtizedeken át tartó eladatlan termékek megsemmisítése volt. Olyan szereplők, mint a Burberry, a Louis Vuitton vagy a Richmont csoport tudatosan kerülték a leárazásokat, mert azok gyengítették volna a márkák exkluzivitását, pontosabban annak illúzióját.
Az elgondolás mögött alapvetően egy egyszerű logika állt. Abban az esetben, ha egy több ezer eurós táska, óra vagy ruha később fél áron elérhetővé válik, az rombolja a presztízst és csökkenti a vásárlók fizetési hajlandóságát.
Az igazi botrány 2018-ban tört ki
A legfelkapottabb eset 2018-ban került nyilvánosságra, amikor kiderült, hogy a Burberry 2017-ben 28,6 millió font, vagyis több mint 10 milliárd forint értékben égetett el termékeket. Bevallása szerint ehhez speciális égetőműveket használt, lényegében hatalmas máglyákat és kemencéket – erről a BBC oldalán olvashatunk részletesebben.
A háttérben nemcsak márkaépítési, hanem gazdasági és adózási szempontok is szerepet játszottak. Bizonyos országokban – például az Egyesült Államokban – a megsemmisített, el nem adott importtermékek után vámvisszatérítés volt igényelhető, ami még inkább ösztönözte ezt a gyakorlatot. Így paradox módon előfordult, hogy pénzügyileg jobban megérte elégetni az árut, mint leárazni vagy akár adományozni. Ez a rendszer hosszú ideig fenntartotta a túltermelés és a pazarlás spirálját a divatiparban.
Égetés vagy visszavásárlás?
A Richemont csoport – amely többek között a Cartier, a Piaget és a Vacheron Constantin tulajdonosa – egy még kevésbé látványos, de annál jelentősebb módszert alkalmazott a luxuspiac kontrollálására. Kevésbé drasztikus lépésnek bizonyult a készletek visszavásárlása. A The Guardian beszámolója szerint a vállalat két év alatt több mint 400 millió font értékben vásárolta vissza saját óráit a hivatalos viszonteladóktól, majd ezeket a darabokat kivonta a piacról, sok esetben meg is semmisítette.
A Burberry-botrány hozta el a fordulópontot. Erős társadalmi és környezetvédelmi nyomás nyomás nehezedett ezután a szektorra. A közvélemény és a befektetők egyre inkább fenntarthatatlannak és etikátlannak látták a több tízmilliós értékű készletek megsemmisítését. Ezzel párhuzamosan az Európai Unió betiltotta a az eladatlan ruházati cikkek és lábbelik megsemmisítését. A döntés mögött nemcsak a botrány húzódott meg. Európában évente a textíliák 4–9 százaléka végzi hulladékként, mintegy 5,6 millió tonna szén-dioxidot kibocsátva.
Az égetés többé nem megoldás a luxusipar számára
A lépéssel az EU térdre kényszerítette a luxusipar szereplőit. A döntés hatására a márkák kénytelenek a készleteik szignifikáns részét, pontosabban egyes becslések szerint a gyártás 10-30 százalékát újrahasznosítani vagy eladományozni a hatalmas büntetések elkerülése végett. Emellett vannak olyan cégek is, amelyek pre-owned platformokat hoznak létre, ezáltal saját kontroll alatt tartják a másodlagos piacot. Ugyanakkor a megsemmisítés nem tűnt el teljesen, csak átalakult. Ma gyakran „energia-visszanyerésként” vagy ipari feldolgozásként jelenik meg.
