Meddig marad a magas olajár?

Habár az egyértelmű és dinamikus növekedés éppen lefékeződött, a kőolaj rendkívül magas ára továbbra is számos kérdést vet fel többek között a pénzügyi piacokon is. Ezek közül az egyik - talán az árfolyam aktuális szintjénél is fontosabb - az, hogy meddig marad az árfolyam átlag feletti. Milyen hatással lesz ez a pénztárcánkra? Miként befolyásolja például a pénzügyi termékek árát vagy a kamatszintet?

Időszakok, amikor az olajár elfogadható, vagy éppen egyensúlyinak - melynek pontos mértékéről nyilatkozni igazából senki sem tud - nevezett értéke felett volt - mindig voltak és lesznek is. A 30 dollár körüli szint normálisnak mondható, az 50-hez közelítő barrelenkénti érték azonban már korántsem. Sokan épp a hirtelen jött és rendkívül gyors emelkedés miatt titulálták a helyzetet lufiproblémának, jóllehet több jel is arra utalt: tartósan magas árszinttel kell szembenézni.

A kőolaj-kitermelés mértékének szabályozásában kulcsszereppel bíró OPEC történetesen a nagy fedezeti alapokra mutogatott: azzal érveltek, hogy a New York Mercantile Exchange-n kötött spekulatív pozíciók hajtották fel az árfolyamot. Ez az érvelés nem nélkülözi a valós alapokat: az áremelkedés irányába mutató fogadások olyan mértékben múlták felül a short pozíciók értékét, hogy az árfolyamrés 18 éves csúcsot döntött a nyár közepén. Kifogást ezzel az érvrendszerrel szemben azért emelhetünk, mivel a jegyzés a kérdéses pozíciók leépítése után is magas maradt.

Érdekes, hogy a hosszú távú befektetők sem hisznek a tendencia változásában, a határidős árfolyamok ugyanis szintén magasra kúsztak. Ez is egy olyan sajátossága a jelen helyzetnek, melyben az eltérést mutat a korábbiaktól: 2000 októberében ugyanis - amikor az azonnali jegyzés 38 dollárig emelkedett - a határidős piac mindössze 20 dolláros árral reagálta le azt. Most azonban a határidős tendencia követi az azonnali piacot: a 10 éves szállításra augusztus elején 35 dolláron kötöttek ügyletet, egy hete pedig a futures árak megközelítették az 50 dolláros szintet is. Erre 1983 - a határidős olajkontraktus tőzsdei bevezetése - óta nem volt példa. 2000 januárja óta az átlagos árfolyam tartósan 30 dollár környékén mozgott, egyedül a 2001. szeptemberi New York-i merényleteket követően esett hosszabb időre e szint alá.

A tartósan magas olajárelmélet nem követők nélküli a szakértők körében. Egy a múlt héten a The Economistban közzétett elemzés szerint egy éven belül többen is 60 dollár környékére várják a határidős árat, míg 2010-re 100 dolláros jegyzést is reálisnak éreznek. Az év elején egy Bloomberg összeállításban az elemzők átlagosan 26,28 dolláros árat prognosztizáltak erre az évre.

A komolyabb áremelkedést javarészt a keresletben bekövetkezett radikális volumennövekedés idézte elő, amire a kínálat technológiailag nem készült fel, kiszolgálására pedig földrajzilag egyelőre - úgy tűnik - alkalmatlan. Az egyik legnagyobb vevő a fejlődő Kína lett - amiben még további jelentős potenciál van -, az eladók oldalán pedig olyan politikailag instabil országok állnak, többek között Szaúd-Arábia, Venezuela és a szovjet utódállamok. A kereslet folyamatosan növekszik, az 1986-os napi 54 millió barrel után az idén már 82,2, jövőre várhatóan 84 millió barrel lesz a napi kereslet.

Elemzők azonban ennél is mélyebb gyökerű problémát látnak az olajipar technológiai fejletlenségében. A kitermelő és finomítókapacitásban az 1970-es évek óta nincs érdemi növekedés, a többletértékesítés a régi mezőkből kisajtolt és a meglévő infrastruktúrán átgyömöszölt olajból adódott. Tavaly a kereslet növekedése 15-szöröse volt a finomítókapacitás bővülésének. Ami mégis bizakodásra ad okot az az, hogy a jelenlegi árszínvonal reálértéken alulmúlja az 1970-es évek válsága idején tapasztaltat, a nagyobb gazdaságok pedig már talán kevésbé függnek az olajtól mint energiaforrástól - vélik elemzők.

Aggódni azonban így is van miért - a világ vezető gazdaságában sokan látják ezt így. A magas olajár emelkedő kamatpálya és szigorodó költségvetési politika idején éri a gazdaságot. Egy ilyen - adó módjára funkcionáló - jelenség a legtöbbet akkor árthatja, amikor az ország egyébként is rekordszintű eladósodottsággal küzd. Kérdés, hogy ki vállalja a legnagyobb terhet magára.

Az 1970-es években a magas olajár az infláció gyors növekedését eredményezte. Ez a veszély most nem fenyeget, hiszen éppen csak elmúlt a defláció árnyéka. Így talán nagyobb biztonságban érezhetik magukat azok a kötvénytulajdonosok, akik pénzüket fix kamatozású eszközökbe fektették.

Ha tehát nem a fogyasztók fizetik meg az árakon keresztül a többletköltségeket, akkor minden bizonnyal a vállalatoknak kell felvállalniuk azt - egy részét legalábbis. Mindez az esetükben az árrés csökkenését és jövedelmezőségük visszaesését eredményezi. A tendencia első olvastában tehát úgy tűnik, hogy a részvénypiacoknak árthat leginkább, melyek már most is nagylelkűen árazottak és az emelkedő kamatszínvonal nyomásának is ellent kell álljanak. Nehéz helyzetbe kerülhetnek azok a vállalatok, melyek iparáguknál fogva az olajárra különösen érzékenynek bizonyulnak: az autógyártás és a légi közlekedés kiemelten veszélyeztetett iparágak lehetnek.

Ezek a társaságok már így is 20 százalékot vesztettek piaci értékükből az idén, ami messze meghaladja az S&P 500 index 4 százalékos visszaesését. Óvatosan tehát a befektetésekkel: a szokványos megfontolások mellett - úgy tűnik - egy újabb kellemetlen tényezővel kell hosszabb távon is kalkulálnunk.