Az általában kedvező tőkepiaci környezetben is remek évet zárt tavaly a Honvéd Önkéntes és Magánnyugdíjpénztár. Szenes Zoltán ügyvezető igazgató a szolidaritást tartja a kassza legfőbb erényének, s mint mondja: az eredményes működéshez elengedhetetlen a szabályozási háttér kiszámíthatósága.

Az amúgy igen erős 2004-es mezőnyben kimondottan jónak számító eredményeket ért el a Honvéd Önkéntes és Magánnyugdíjpénztár. Önkéntes ágon 15,6, a kötelezőben pedig 16,5 százalékos nettó fedezeti hozamot produkáltak - közölte Szenes Zoltán ügyvezető igazgató.

Tévedés lenne azt hinni, hogy tagságát a honvédség, a határőrség, a katasztrófavédelem, a büntetés-végrehajtás állományából, a nemzetbiztonsági szolgálatok tagjaiból verbuváló, zárt pénztár nem érzékelné a piaci versenyt. Egyfelől a visszatérő átszervezések miatt valós kockázat a tagok lemorzsolódása, ám egyelőre ennek hatása nem számottevő. Az említett testületeket elhagyók közül ugyanis sokan őrzik meg tagságukat új munkahelyükön is. Másfelől a Honvéd Nyugdíjpénztár nem egy versenytársa folytat nyílt toborzást a laktanyákban, ennek ellenére a kassza tagsága 2000 óta évente 2000-2500 fővel bővül, nettó értelemben. A hűség alapvető okait Szenes Zoltán a hasonló hivatásban, az azonos értékrendben, a bajtársi szolidaritásban látja, valamint abban, hogy a Honvéd Nyugdíjpénztárnál nem anonim a tagság, ellentétben a több száz ezres létszámú kasszákkal. Bár minden egyes tagnak képtelenség nyomon követni a pályáját, az egyéni - túlnyomórészt szociális - problémák megoldására a kassza mindig készen áll. Ugyanakkor a zárt pénztárként való működésnek megvan az az előnye, hogy a kasszát nem fenyegeti a piaci koncentráció. Persze nem is dédelget nagyra törő terveket, bár a maga módján piaci expanziót folytat, nemrégiben kötött például munkáltatói szerződést a vám- és pénzügyőrséggel. Szenes Zoltán szerint a kiegyensúlyozott működés záloga, hogy 2008-2010-re stabilizáljanak egy nyolcvanezer fős taglétszámot.

Az igazgató szerint ellentmondásos hatásokat válthat ki a pénzügyi felügyelet - a kaszszák költségeinek csökkentésére irányuló - "szelíd pressziója". Mivel a piac heterogén, mások a követelmények és lehetőségek az eltérő tulajdonosi hátterű pénztáraknál, amelyeket a törvényi és felügyeleti elvárásoknak való megfelelés is egyfajta kényszerpályán tart. Nem véletlen, hogy a szektor sokáig ódzkodott azoktól a változásoktól, amelyeket informatikai rendszereikben kénytelen átvezetni legkésőbb a jövő év elejéig, nem kis ráfordítások árán. Ami a tagokra rótt költségeket illeti, e tekintetben az "egyenruhás pénztárnak" nincs oka a szégyenkezésre: az általa alkalmazott 0,2-0,3 százalékos vagyon- és letétkezelési díjjal a felügyelet által felállított ranglista első felében tanyázik, szemben az ebből a szempontból hátul kullogó nagy kasszákkal.

A fegyveres testületeknél is egyre tágabb teret nyerő cafeteria-rendszert jó ötletnek tartja az ügyvezető igazgató, ugyanakkor néhány veszélyre is felhívja a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy - főként a fiatalok körében - a béren kívüli juttatások esetében is a rövid távú szemlélet érvényesül, azaz sokan az internet-hozzáférést vagy az üdülési hozzájárulást választják megtakarítási elemnek, főként a nyugdíjpénztári befizetés terhére. Pedig elég megnézni az önkéntes pénztárak első tíz évét, hogy rájöjjünk, nem is rossz üzlet ez, hiszen az ezalatt képződött egyéni megtakarítások közel fele hozam.

Szenes Zoltán egyetért azokkal, akik szerint a rendszerváltozás utáni gazdaságpolitika egyetlen sikeres reformja a megújult nyugdíjrendszer. Emiatt sem, és az öngondoskodásra való ösztönzés miatt sem mindegy, hogy mennyire stabil ennek a jogszabályi háttere. Az ügyvezető igazgató aggasztónak nevezte, hogy a regulák nem egy alkalommal változtak a tagok számára kedvezőtlenül, amely nem csupán az eredeti elképzelés szellemével ellentétes, hanem a rendszer alapelemét, a hosszú távú tervezhetőséget kérdőjelezi meg.