képről képre

Szinte lehetetlen helyzetben vagyok. Mert az egyik legnagyobb magyar múzeum igazgatójaként hogyan válasszak egyetlen képet, amikor itt megkerülhetetlen alapművek vannak? De mégis van egy festmény, amelyet nagyon szeretek. A XIX. századi magyar festészet csúcsteljesítménye, varázsos, megejtően szép kép, amely millió húrt tud az ember lelkében megpendíteni. Ez Szinyei Merse Pál Majálisa, amely az életművön belül is a fő művek egyike. Olyan telitalálat, amelyet a kor szellemiségével való tökéletes egyidejűség jellemez. A pikniktéma a XIX. század európai művészetében erőteljesen jelen volt, a megújulást hozó törekvések, elsősorban az impresszionizmus majdnem minden festője foglalkozott vele. A XIX. század utolsó harmadában a festőket elsősorban a fény és a színek találkozása érdekelte, illetve az egyes formáknak és színeknek a fény által generált, egymásra való hatásából létrejövő reflexe.

Szinyeit is ez izgatta, megérezte, hogy ez a levegőben van. Meg is festette a gyönyörű Majálist, amelyen fantasztikusan szép maga a kompozíció is. A képfelületen van egy uralkodó forma: a domboldal. Mögötte kinyílik az ég, de a horizont kicsi ahhoz képest, amekkora a festmény. Rendkívül hangsúlyos a domboldal íve, amelynek a tetején szikrázik a fény, az oldalára meg árnyékok vetülnek, noha ott is megcsillannak rajta a fényfoltok. Kibontakozik előttünk a piknikezők története, ott ülnek, heverésznek néhányan a fűben. Az előtérben van egy tárgy, a kosár, s ott guggol egy figura, háttal a többieknek, de Szinyei finoman bekapcsolja őt is a följebb lévők társaságába.

Adott tehát a nagyobb forma, amelyen belül elindul egy átlós kompozíciós rend, s ebbe belefeledkezik a szemünk. Észrevesszük az apró részleteket, a fényt, az árnyékot, a zöld színt, a zöldben megjelenő egyéb színeket, a fehér és égőpiros virágokat, a fény telítettségét. Aztán fölsiklik a szemünk a kinyíló, szinte ragyogó égboltra. Arra a vékony pásztára, amely elválasztja a virágos domboldalt a fényben úszó égbolttól. Akkor vesszük észre, hogy ott sétál két kis figura a domboldalon lévő ösvényen. Szinte megeszi őket a fény, hihetetlen ragyogás veszi körül őket abban a sávban. Az ember nézi-nézi ezt a gyönyörű, fénnyel telített festményt, és megérzi a természet szépségét és az emberre gyakorolt hatását. Árad belőle a béke, a csönd, a nyugalom, a harmónia. Bár süket csönd nincs, hiszen talán a madarak is csiripelnek, azt is bele lehet hallani. Fenséges pillanat. Aki eljön ide, a Magyar Nemzeti Galériába, s megmerítkezik ennek a festménynek a szellemi és képi ragyogásában, az biztosan jobb emberré válik, mert annyira áthatja a humánum által fölfogható gyönyörűség.

Szinyei Merse Pált a Majális után is foglalkoztatta, miként lehet a mesterségnek megfelelni. Úgy érezte, kicsit kudarcot vallott, hiszen nem volt a képnek akkora visszhangja, mint ahogy ő remélte. Ezen aztán úgy megsértődött, hogy sokáig nem is nyúlt ecsethez. Hiába, egy művésznek nem elég, ha ő maga tisztában van a műve értékével. Szerb Antal azt mondta, hogy ez szerelmi háromszög, mert a mű az, amellyel a művész megcsalja a közönséget, s ez fordítva is igaz. Szinyei számára ez a „megcsalás” fontos lett volna.

Egyébként nem előzmény nélküli a Majális, amelyhez Szinyei nagyon szép vázlatokat készített. Ezek azt bizonyítják számomra, hogy a mester a lényeget tekintve értette meg az impresszionizmust. Nem úgy, hogy meg akarta tudni, mi az impresszionizmus, hanem belülről, ő maga is érezte az idő szavát. A kis vázlatok szintén nagyon jók, ezekben is benne van minden, de a nagy kép igazi festői bravúr, ez valami megszentelt pillanata lehetett alkotói tevékenységének. Úgy tudta összefogni a témát, a kompozí-cióban, a színben, a figurák egymáshoz való kapcsolásában, a fény megjelenítésében olyan egységet és gyönyörűséget tudott teremteni, ami a XIX. századi magyar festészet egyik csúcspontja.

Az, hogy most Szinyei-művet választottam, a mai helyzetből adódik. Olyan ez, mint amikor valakinek tíz gyereke van, s az egyik éppen most lábalt ki a betegségből, vagy kiemelkedően teljesített az iskolában, ezért öt percig nagyobb figyelem fordul arra az egy gyerekre. Így vagyok ezzel a képpel. Több modern festő is van, akinek a műveit nagyon szeretem, köztük szívbéli jó barátaim is akadnak. De azért választottam a Majálist, mert úgy érzem, elérkezett az a pillanat, amikor Szinyeiről kell mondanom néhány mondatot. Mert mintha elfelejtenék mostanában kicsit. Szinyei nem szorult rá arra, hogy fessen. Csak belső kényszerből festett, így aztán ha nem volt kedve, abbahagyta. Akár tíz évre is. Gazdag ember volt, aki imádta a festészetet, de nem volt kötelező számára, hogy művész legyen, hiszen jól megélt a birtokából. Ugyanakkor megkerülhetetlen az a produkció, amit ránk hagyott.