Egy remekműről
A Magyar Nemzeti Galériában nagy tárlat mutatja be a magyar Vadakat, akiket nagyon szeretek. Több kedves képem is van ezen a kiállításon, de azért választottam Bornemisza Géza festményét, mert ezt igazi remekmÛnek tartom. KezdÕ mÛgyÛjtÕként a klasszikus magyar avantgárd idÕszakában született képekre vadásztam. Deák Dénest 1983-ban ismertem meg, akkor még a kollekció egyik részét budai lakásában láthattam. Amikor a gyÛjtÕ Székesfehérváron megnyitotta az adományából létrejött múzeumot, a falakra került ez a kiváló festmény, s csodálkoztam, miért nem láttam korábban az otthonában. Kiderült, hogy amint Deák Dénes beszerezte, rögtön bekerült a múzeumba. Bornemisza Gézától csupán egy-két kép látható kiállításon vagy albumban, de ennyire tökéletes, mint ez, nincs máshol.
Sajnos ez jellemzÕ a magyar festészetre: feltÛnik egy-egy mÛ, amely erÕs életmÛvet sejtet, de végül nem akar összeállni a törés nélküli, egyenletes életmÛ. A magyar avantgárd megszületésekor, a fauve-ok idÕszakában, 1905 és 1914 között nagy számban készültek eredeti hangvételÛ, hibátlan remekmÛvek, de ma már, mikor egy-egy ilyen fölbukkan, az ember csodálkozva kérdezi: hol a többi? Miért nem ismerjük ezeket? Azért, mert minden szétszóródott, elpusztult vagy lappang, s nem létezik olyan mennyiségben együtt, hogy igazi erÕvel hatna. Egyebek között ezért nem ismerik a magyar festészetet külföldön, mert az ember csak mozaikokat, töredékeket rakosgat össze.
Az általam választott kép csendélet, a kompozíció közepén virágos váza áll egy tányéron. A csendéletek általában nyugalmasak, de az avantgárdtól, Cézanne-tól és fÕleg az Õt követÕ nemzedék legjobbjaitól kezdve a feszültség, a dinamikus mozgás is megjelenik. Bornemisza Géza a mértani középpontjából kicsit elbillenve, magasabbra helyezi a kompozíció centrális motívumát, a virágot, s az egész együttes mintha megcsúszna a terítÕvel borított asztalon. A kockás abrosz mintája elvileg rendet sugározhatna, ám a drapéria örvénylÕ gyÛrÕdései dinamikával töltik meg a festményt. Izgalmasak a színütközések, a felületek is. Ez a kép csupa frissesség, elevenség, de nem szétrobbanni akar, csupán induló erÕ van benne. Mindez együtt Bornemisza mÛvét a magyar festészet ezen korszakának egyik legfrissebb alkotásává avatja.
Szerencsére még ebbÕl a korai idÕszakból fennmaradt számos Bornemisza-festmény, ezek közül több is jelen van a Magyar Nemzeti Galéria mostani tárlatán, amelyen teljes blokk foglalkozik a nagybányai neós mÛvészekkel. Bornemisza több képe is ebben a szekcióban kapott helyet. A francia fauve-izmus által megihletett festÕink közül sok alkotót eddig mint nagybányai mÛvészt ismertünk: Õk általában a nyarat az erdélyi bányászvárosban töltötték, az év többi részét meg Párizsban.
Amikor 1989-ben átzúdult ErdélybÕl rengeteg kép, sokan csak ámultak, milyen világszínvonalú teljesítmények születtek ott. Voltak jelentÕs mÛvésztelepek Európában, ezeken 10-20, maximum néhány tucat alkotó fordult meg, de hogy ennyi festÕ alkosson egy festÕiskolán, mint Nagybánya, ez unikális. A nagybányai festÕiskola ugyanakkor nem egyfajta stílust jelent. Egyik irányzata, amely intenzíven reagált a legfrissebb párizsi irányzatra, a neós elnevezést kapta. Ezt az impulzust a francia fÕvárosból Nagybányára Czóbel Béla közvetítette, aki 1906-tól már együtt állított ki Párizsban Matisse-szal és társaival.
Amikor 1908-ban egy amerikai mÛkritikus cikket írt a legmodernebb párizsi irányzatról, s felkereste Matisse-t, hogy sorolja fel az általa legfontosabbnak tartott festÕket, a nyolc név között Czóbel Béláé is feltÛnik. Ezek az adatok csak most, a kiállítás elÕkészülete során váltak ismerté, s jól mutatják, milyen inspirálóan hatott festÕinkre Párizs mÛvészeti közege, de érzékeltetik azt is, mennyi meglepetés vár még ránk.
Jellegzetesen közép-európai történet, hogy utána jött két óriási törés: az elsÕ világháború, majd a Tanácsköztársaság. A magyar avantgárd mÛvészek szinte mind baloldaliak voltak, így 1919-ben emigráltak. Fogták a vásznaikat, föltekerték, elvitték magukkal. A mÛvek szétszóródtak, vagy ha annyira nem volt pénze a festÕnek, gyakran a korábbi, friss szellemiségÛ kép hátoldalára festett.
Nemrég a galériámban egy hétig kiállítottam Horváth Béla legendás gyÛjteményét, amely most éppen a gyÕri Városi Képtárban látható. A kollekció legjelentÕsebb mÛve Kernstok Károly Ifjak címÛ festménye, amelyet egykor Bölöni György vásárolt meg a festÕtÕl. Õ szintén 1919-ben emigrált, menekülnie kellett, s hosszú utazások után Párizsban telepedett le, ahol mindvégig összetekerve Õrizte Kernstok fÕmÛvét. Két évtized múltán hazajött, ám a festmény akkor sem került falra. Halála után, örököseitÕl vásárolta meg a képet Horváth Béla, aki másfél szobás, pesti gangos lakásban tartotta gyÛjteményét úgy, hogy a legszÛkebb szakma sem ismerhette meg a legutóbbi idÕkig. Lám, itt vagyunk a harmadik évezredben, s még csak töredékes ismereteink vannak száz évvel ezelÕtti mÛvészetünkrÕl.
A magyar Vadak címÛ kiállítás jelentÕs lépés ahhoz, hogy újraírjuk a magyar mÛvészet történetét. A tárlat bizonyítja, hogy a magyar fauve-festészet világszínvonalú; bármelyik ország örülne, ha ilyen mÛvészete lenne ebbÕl a korszakból. Bécs például olyan kiemelkedÕ festÕkkel büszkélkedhet, mint Gustav Klimt, Egon Schiele és Oskar Kokoschka, ám ilyen erÕs „mezÕny” a század elsÕ évtizedében még ott, az egykori birodalmi központban sem volt. Ilyen jelentÕs fauve-attitÛdÛ csoport ilyen tömegben Franciaországon kívül nincs máshol.
Sokan hosszú ideig azt hitték, hogy a magyar modernizmus a Nyolcakkal kezdÕdött, Budapesten, 1908–1910 körül. De ma már tudjuk, hogy ez a folyamat két-három évvel korábban indult, Párizsban, olyan mÛvészekkel, akik a korszak legmodernebb irányzatához, a fauve-mozgalomhoz csatlakoztak. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása ezt olyan erÕteljes, reprezentatív válogatással érzékelteti, amelyet nyugodt szívvel lehet megmutatni a külföldi érdeklÕdÕknek is.
Aktuális tárlatajánlónk
A magyar Vadak – Párizstól Nagybányáig, 1904–1914, Magyar Nemzeti Galéria, Budavári Palota, nyitva július 30-ig hétfÕ kivételével naponta. www.mng.hu
