Volt egyszer egy kiállítóterem

Többek között Fajó János, Bak Imre, Keserű Ilona, Pap Gábor, Nádler István, Bányász Éva, Felvidéki András, H. Tóth Tamás, Trombitás Tamás, Jovánovics György, Kováts Tamás, Somfai Rezső, Kecskeméti Kálmán, Kassák Lajos, Mattis Teutsch János mappái vásárolhatók majd meg tematikus kiadványok – Német művészet; Tér-kapcsolat-lehetőség; Műanyag; Dimensio; Magyar művészek Nápolyban, Rend, Rendszer 79 című – mellett.

Az egykori Józsefvárosi Kiállítóteremben művészek szervezték a kiállításokat, szenespincéből alakították ki a nyomdát, szabadiskolát működtettek, kabátzsebben csempészték be az országba a kortárs nyugati művek fotóit.Fajó János emlékei szerint: „Mindent mi csináltunk!” 1970 körül itt szerveződött meg a háború utáni első szabad művészgeneráció, amelyet már nem lehetett irányítani – meséli a művész. 1974-ben közös szitaműhelyt hoztak létre a Benczúr utca 8. szám alatti ház szenespincéjében, ebből lett a Pesti Műhely, 1976-ban megalakult a máig működő telkibányai szabadiskola, és ugyanebben az évben megrendezték az első zsűri nélküli kiállítást is. Ők vezették be Magyarországon a szitatechnikát – mondja Fajó János –, hogy a magas művészetet, az akkori elit kultúrát demokratizálják, mindenki számára elérhetővé tegyék. Szándékaik szerint ezért születtek a sokszorosított mappák, ezért volt a szériatermelés, a képeslap- és posztervásár. Vállalt céljuk az volt, hogy polgárjogot harcoljanak ki a kutató művészetnek, hogy bebizonyítsák, az absztrakt művészet nem az ördögtől való, üldözendő valami, hanem minden populáris közfogyasztású szép tárgynak a kezdete. Ezért az egyéni kiállításokon a festményektől a legpopulárisabb műfajokig, a reklámzacskókon, terítékeken, burkolatokon, bútorokon, ruhákon, gyermekjátékokon keresztül – ők mutatták be például a Rubik-kockát is – az építészetig minden látható volt. 1980-tól a már náluk felnevelt fiatalok is bekapcsolódtak a szellemi műhely életébe.

A művészeti vezetést is ellátó Fajó János szerint az volt a csoport legnagyobb érdeme, hogy 12 éven át igazi szellemi műhelyként működött, több mint száz munkatársát összefogva. Ez a közösség olyan példát tudott mutatni – teszi hozzá –, amely Kassák és a Bauhaus óta nem létezett a világban.

A csoport az egykori Népművelési Intézet támogatásával gyorsan terjeszkedett; néhány éven belül már a józsefvárosival egy időben, az ország egész területét behálózva, negyven helyen nyitották meg egyszerre kiállításaikat a sokszorosított technika jóvoltából. Minden műfaj helyet kapott náluk, amely a vizuális művészetek kategóriájába sorolható, a képző- iparművészettől a fotóig, építészetig, alkalmazott művészetekig, bármi. A kiállításokkal egy időben jelentek meg a most kalapács alá kerülő, általában 20 lapos mappák, amelyek akkor még viszonylag olcsón kerültek piacra. Átlagosan 120 forintért bárki hozzájuthatott a számozott példányszámban kinyomtatott képekhez.

Az általában 100 példányban készült mappák, illetve leginkább azok lapja rendre felbukkannak a műkincspiacon, és általában igen jó árakon cserélnek gazdát, így az Arte mostani átfogó anyaga biztos a legkényesebb ízlésű gyűjtőket is odacsalja majd az árverésre. A kikiáltás viszonylag alacsony árakról indul majd, 2–44 ezer forint között kínálják a hiánytalan mappákat, de mivel igazán ritkán felbukkanó művek is szerepelnek a kínálatban, a kiindulási ár többszörösét is elérhetik a leütéskor.

Az Arte jó érzékkel igazodik általában a kereslethez, ezt mutatja legutóbbi téli árverésük eredménye is. Az ott felkínált 243 tétel majdnem hetven százaléka kelt el. A leütött tételek kikiáltási ára összesen 3,4 millió forint volt, a leütési ár pedig 6,2 millió forint lett. Több tétel megduplázta a kikiáltási árát, és volt olyan is, amely majdnem a felkínált összeg ötszöröséért talált új gazdára.