Képről képre

Az építészet és a képzőművészet évszázadokon keresztül partnerségben működött együtt, ugyanakkor a 20. században ritkaság, hogy egy nagyobb, új épület a képzőművészettel együtt szülessen meg. Ma szinte minden építész a felületek képzőművészeti megmunkálását is maga oldja meg, s számomra ez furcsa. Nemcsak azért kértem fel Jovánovics Györgyöt, mert túlterhelt voltam a tervezési időszakban, hanem azért is, mert a közös gondolkodás lehetőségét láttam az együttműködésben.

Eredetileg orvosi pályára készültem, de volt egy csodálatos rajztanárom a Radnóti Gimnáziumban, Tarján Zoltán, aki hihetetlen átfűtöttséggel tudott festészetről, művekről beszélni. Olyannyira, hogy végül ő „terelgetett” más pálya felé, s neki is köszönhető, hogy az építészet és a képzőművészet nálam szorosan összefonódik. A 20. századi képzőművészet különösen vonz, ahogy a 20. századi építészet is erősebben hat rám, mint mondjuk a történelmi koroké. Ugyanakkor az ember keresi a gyökereket, a múltbéli példaképeket, az előzményét annak az életnek, amit ő ma él a napi 12-14 órás munkával. Aztán látja, hogy ott van Dürer, aki 57 évesen halt meg, s addig mozarti intenzitású életet élt. Már 50 évesen goethei remeteség jellemzi. Nürnbergben született, ott is halt meg. Kétszer megjárta Olaszországot, nyilvánvalóan erősen hatott rá az itáliai festészet és a nyíló reneszánsz, de aztán mégis a saját gyökereiben teremtette meg azt a hihetetlen fordulatot, amelyet a festészetében hozott. Ha rajzait, rézkarcait és írásait is egybevetjük, elképesztő életmű tárul fel előttünk.

Dürer folyamatosan dokumentálta az életét, s rendszeresen megfestette az önarcképét. Az első portrét 22 évesen, házasságkötése idején készítette magáról. A családja furcsa érdekházasságba kényszerítette fiatalon, és bár élete végéig a feleségével maradt, benne nem találta meg szellemi társát. Élete utolsó hét évében súlyos beteg volt, s tudott is róla. Ötvenévesen már úgy élt, mint egy aggastyán, ebből arra következtetek, hogy keményen túlhajtotta magát – erről a kortársak is említést tesznek.

A kép festése idején Dürer 29 éves. Ugyanakkor a festményen sokkal érettebb embert látunk. Dürer itt jelenik meg először úgy, mint Krisztus, erre utal a kéztartás, az áldozás mozdulata, de akár a fej és a haj háromszögformája is. A korábbi önarcképei hivalkodóbbak, van bennük valami eltúlzott báj, hiszen Dürer egyébként atlétaalkatú, szép férfi volt. Miközben realista módon festette meg mesterét vagy feleségét, ezen a képen idealizálja magát, itt nem egy 29 éves fiatalember néz ránk. Sok bibliai ábrázolást ismerünk. De az, hogy valaki saját magát festi meg így, először a festészet történetében, nagy merészségre és szabadságra utal.

Minden bizonnyal ezért is merült fel sokakban a kétely: igaz-e a képen látható 1500-as dátum? Lehet, hogy Dürer 1520-ban átfestette a képet? Röntgenfelvételekkel vizsgálták, hogy rájöjjenek: nem abból az időből származik-e, amikor Dürer megtudta, hogy halálos beteg? Az évszám állítólag eredeti, magát a portrét azonban átfesthette később. De az is lehet, hogy 29 évesen olyan látnoki erővel bírt, hogy képes volt a lényét a saját portréjában spirituálisan megfesteni.

Érdekes a keletkezési dátum is: 1500. A késő gótika után akkoriban indul a reneszánsz. A portréfestészetben is ekkor válik enynyire személyessé a megnyilatkozás. Igaz, minden bizonnyal van ebben az önábrázolásban is valamennyi idealizálás. Még egy fotó is csak egy adott pillanatot kaphat el egy arcból. De az nagyon ritka, hogy valaki egyetlen festménybe tudjon sűríteni egy karaktert, a kor és a tehetség által adott „teherviselést”. Ezen a képen nem egy pillanatot, hangulatot ragadott meg, sokkal inkább egy sűrített individuumot. Ez a szemből, nyíltan és magabiztosan ránk néző, kimért tekintet az univerzalitást érzékelteti számomra.

Katona voltam, amikor fölfedeztem magamnak Dürert – de említhetném Wagnert is. Korábban a Bartók Táncegyüttesben táncoltam, s amikor előfelvételis építészhallgatóként be kellett vonulnom Zalaegerszegre, a „szabaduló művészet” hamar segített: a Zala Honvéd Táncegyüttes segítségével kimenekültem a zárt laktanyából. A próbaterem mellett csodálatos könyvtár volt a művelődési házban. Ahogy Dürer fiatalon Olaszországban járt, mi néhányan Zalaegerszegen az olvasás révén „utaztunk” rengeteget.

Dürer akkor mélyen hatott rám, köztük ez a képe is. Jóval később láttam az eredetit a müncheni Alte Pinakothekban. Lenyűgözött a szín- és fényvilága, a tekintet elevensége, amely a legjobb reprodukción sem érvényesül úgy, mint élőben. Az eredetinél hátborzongató, ahogy szembenéz a sorsával. Teljesen elbűvölt az az elképesztő aprólékosság is, ahogy a gyűrűkben leomló hajfürtöket látjuk vagy a gyönyörű prémet, amelynek szálai szinte tapinthatók.

Ez a precizitás nem lehet véletlen: Dürer apja ötvös volt, így nem csoda, hogy a fia már hét-nyolc évesen jól bánt a metszőtűvel. Számomra ez is fontos példa. Amikor ilyen nagy házat tervezünk, mint a Művészetek Palotája, amely a technológiák bonyolultsága miatt öt évig készül, ennyi időn át kell minden apró részletet egy nagyobb összefüggésrendszerben áttekintetnünk. Ez az aprólékosság és a nagyban gondolkodás együtt alapvetően fontos üzenet számomra. Ehhez kell olyan zseninek lenni, mint amilyen Dürer volt.