Képről képre

Régóta borzasztóan izgatnak a képek, de a művészettörténet mint tudomány az én léha lelkemnek túl hivatalos. Mindig is az érzelmek felől közelítettem a képzőművészet felé. Ha megfogott egy mű hangulata, ha nagy, szenvedélyes érzéseket váltott ki belőlem, akkor utánajártam, mikor született az a kép, milyen stílust képvisel. Azaz olvastam. Nálam a képek felé is az olvasáson keresztül vezetett az út.

Tizenhárom éves voltam, amikor könyörögtem a négy napra Rómába utazó édesanyámnak, hogy hozzon nekem onnan egy képeslapot, amelyen Botticelli-festmény látható. Hozott is, ez a kép a dolgozószobámban van, most már 24 éves, s bár naponta nézegetem, még ma sem tudok betelni vele. Botticelli képei általában olyan hangulatot közvetítenek, amely minden bizonnyal sok lányt és nőt elvarázsol. Egy kamaszt különösen, hiszen olyan meseszerűek, miközben a képeken erősen jelen van az erotika.

Ezen a Botticelli-festményen Vénusz éppen kiemelkedik a habokból. Bűbájos, ahogy a festő ezeket a hullámokat ábrázolta, s egyáltalán nem baj, ha valami bájos. Ennek a szónak nem föltétlenül kell sziruposat jelentenie. A festmény középpontjában Vénusz maga a gyönyörűség. Nem mai szépségideál, nem anorexiás amerikai filmbálvány, hanem egészséges fiatal nő, akinek szép hosszú, húsos combja van. De mégsem olyan dúsak az idomai, mint Rubensnél. Életszerű az egész jelenség. Még a bokája is telt, húsos, és milyen szép íve van a lábfejének! Vénusz nem valami lúdtalpas nő. Hamvas fiatal lány, hús-vér figura.

Ha megnézzük az arányait, azt látjuk, hogy túl hosszú a térde és a dereka közti rész. Meg a lábujjai is elképesztően hosszúak. De ez teljesen mindegy. Nem érdekes, mert az egész nő varázsos. Miközben rendkívül szép, mégse mondható, hogy ő maga a tökély – és ettől is ilyen gyönyörű. Az ujjai szintén irreálisan hosszúak, de azok is szépek. A válla jobban lejt, mint a miénk, ám ettől megnyúlik az egész alak, s éteri lesz. Végül is milyen legyen egy istennő, ha nem éteri? Ugyanakkor mégsem idegen. Csak jelzésszerűen más.

Ez a Vénusz ábrándozó, s bár nagyon fiatal, némi szomorkásság látható a tekintetében. De nem olyan, mint amilyen egy 21. századi értelmiségi depressziós szeme, hanem valami finom melankólia fedezhető fel benne. Vagy csak ábrándosság, ami talán annak a tudása, hogy nehéz dolog ez a szerelem. Szép a szeme, a szemöldöke íve, az állán az a kis gödröcske, s ettől még kislányosabb. Őrjítő a vörösesbarna haja, amely hosszú és dús, s csigákban omlik a vállára. Ez is olyan megható. Jó, hogy létezik ez a kép, s lehet benne gyönyörködni.

A virágok is olyan bámulatosan lebegnek körülötte. Igaz, miként is eshetne másképp egy istennő lába elé a virág? Valljuk be: miközben tudjuk, hogy Vénusz nem földi lény, hanem istennő, azért egy fiatal nő nem arra vágyik, hogy legalább egyszer valaki számára istennő legyen? Hogy a virágok így essenek a lába elé?

Vénusz egy kagylón áll, amint kiemelkedik éppen a tengerből. A mesés helyzet, a történés mitológiai. Ugyanakkor a képen Vénusz maga nagyon is valóságos, és éppen ezért fejezi ki azt, amire mi magunk is vágyunk. A saját valónkat álmodjuk bele nem létező helyzetekbe. Valószínűleg nem fog előfordulni, hogy lebegve állok a tengeren, egy gyönyörű formájú, hatalmas kagylón, kibontott, észbontóan dús hajjal, de mégis: a vágyaim miatt elhiszem, hogy ez akár meg is történhet. Ez a Vénusz összetett nőalak. Szemérmes, de van benne némi kitárulkozás is. Jobb kezét a szívére teszi: kicsit védekező a mozdulat, de úgy is érthető, mintha esküdne valami fontos dologra. Ez a lány egyszerre hamvas, szemérmes, ugyanakkor vonzó és erotikus is.

A jobb oldalon álló nőalak óvó karjával nyúl felé, s valamilyen köntössel, lepellel máris betakarná. Még egyetlen pillanatig láthatjuk Vénuszt a maga teljességében, szépségében, de már nem soká. Az is benne van ebben a képben, hogy nézd meg jól, mert mindjárt elmúlik! Lehet, hogy nemsokára már nem lesz látható. Meg azért is nézd meg jól, mert a szépség és az idill is mulandó. Ez szintén eszembe jut a képről, hogy ilyen tüneményt nem mindennap láthat az ember. Ha viszont lát, akkor nem szabad elrohanni mellette. Miközben még csak Vénusz születését látjuk, Botticelli festménye számomra finom utalás a mulandóságra is.

Minden fő nőalakja ugyanarra a nőre hasonlít, aki a legenda szerint Simonetta Vespucci volt. Aki megkapta a pestist, s bár nem halt bele, de örökre elcsúfult. Ha eljátszom azzal a gondolattal, hogy ez a kép esetleg azt a nőt ábrázolja, aki később elveszítette a szépségét egy szörnyű betegség miatt – ezt a mulandóságot is eszembe juttatja.

Vénusz fejétől jobbra ott egy babérág. A diadal jelképe. Tehát Botticelli már megelőlegezi a születő Vénusznak a diadalt. Aztán a másik oldalon két alak: a férfi borzasztóan fújja azt a szellőt, amelytől gyönyörű csigákban száll Vénusz haja. Ugyanakkor a párja, a nő csodálja Vénuszt. A szája is tátva marad, elkerekedik a szeme, ahogy nézi.

Többféle stílust szeretek, de azért választottam ezt a művet, mert ez volt az első nagy képzőművészeti élményem, amelynél nemcsak néztem egy festményt, hanem szenvedélyesen magával ragadott az, amit láttam. Azóta volt szerencsém sok múzeumban nézelődni, de ennek a hatása máig nem múlt el. Mennyi minden tetszik 14 éves korunkban, aztán húsz év múlva azt mondjuk: úristen, hogy tudtam én ezért lelkesedni?! Mit szerettem ezen? De ez a festmény nem ilyen. Kamaszkoromban órákig tudtam nézegetni ezt a képet. Mindenfélét beleképzeltem, történeteket, figurákat, önmagamat.

Nem változott meg a viszonyom a festményhez, legföljebb gazdagabb lett. Ez a kép 24 év elteltével is ugyanazt jelenti, mint régen – és ez a tudat is fontos. Az, hogy nem valami butaságért rajongtam valaha, hanem olyasmiért, amely ma is alapvető érték számomra.