Videoalkotás egy olajfestmény áráért

Magyarországon és általában a kelet-közép-európai régióban a gyűjtők alapvetően a hagyományos technikákra – táblaképre, grafikára, plasztikára – összpontosítanak, így a kortárs képzőművészeti alkotások vásárlását is meglehetősen determinálja médiumuk.

A 20. század első felében jelentek meg azok a művészeti mozgalmak (dadaizmus, szürrealizmus), amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a műtárgy egyediségét. A művészetfilozófusok közül Walter Benjamin az aura fogalmát használta fel, hogy utaljon arra a tisztelettel vegyes áhítatos érzésre, amelyet az egyedi és kiemelkedő műtárgyak, valamint a múlt relikviái láttán érzünk. Szerinte a régi kultúrák képesek voltak aurát generálni különleges tárgyak körül, míg a kapitalista kultúra ellenkező hatást ért el a tömegtermelés és a reprodukálhatóság által. A szellemi változásokat két új médium, a film és a fotó képzőművészeti felhasználása kísérte. Az alkotók az anyagok skáláját is a végtelenségig tágították, bármilyen hétköznapi, sorozattermék tárgyból vagy hulladékból készülhetett műtárgy. Bár ez akkoriban botrányosnak számított, mára elfogadottá vált. Például borsos áron kelnek el, ha egyáltalán piacra kerülnek az orosz klasszikus avantgárd alkotások, amelyeket a művészek nagy anyaghiány közepette, maradékokból alkottak.

A második világháború után a képzőművészetben a technikai újítások mellett megjelenő új műfajok (land art, happening, performance, installáció stb.) gyökeresen megváltoztatták a műtárgy hagyományos felfogását. A hatvanas és a hetvenes években az elérhető árú kézikamerák népszerűvé tették a filmezést, majd a videózást. A képzőművészek érdeklődéssel fordultak az új lehetőségek felé, gyorsan integrálták az új technikákat, mint ahogy a nyolcvanas és a kilencvenes években ez történt a digitális technológiával is.

Ezek a változások azonban akarva-akaratlanul az alkotások piaci forgalmazása ellen kezdtek hatni. A kortárs művészettel foglalkozó múzeumok esetében viszonylag könnyű volt az átállás: itt a művészi kvalitás lehet a fő szempont; ha ennek eleget tesz egy videoinstalláció, akkor érdemes beemelni a gyűjteménybe. Így alakult ki egy kényszerpálya, amelyen kortárs művek óriási hányadának a sorsát médiumuk határozza meg. Ami nem táblakép vagy kisplasztika, az kizárólag kiállítótermi bemutatásra készülhet. Ha nem veszi meg egy múzeum, a kiállítás után valószínűleg darabjaira szedve deponálja a művész.

A magángyűjtők szempontjából érthető az ellenállás, ha valaki meg akarja őket győzni arról, hogy súlyos összegeket fizessenek néhány videokazettáért vagy egy csak neten, virtuálisan létező műért. A vállalati vásárlások esetében fontos a tárgy bemutathatósága, és sajnos egy interaktív installáció vagy sötétet igénylő vetítés nehezen állítható ki konferenciateremben, irodában, legyen az bármilyen kitűnő alkotás is.

A külföldi gyakorlatot követve 1990 után hazánkban is több cég vásárolt kortárs műalkotásokat közgyűjtemények számára, és ennek köszönhetően a múzeumokba bekerülhettek nem hagyományos műfajú alkotások is. Néhányan ma is folytatják ezt a tevékenységet, ám megfelelő adókedvezmények hiányában ez sajnos egyre kevésbé jellemző.

Bár a gyakorlatban elsősorban a szokásjog és a bizalom szabályozza a sokszorosítható műtárgyak forgalmazását, a vételi szerződésben ajánlatos kikötni, hogy a munkaverzióból legfeljebb hány eredeti példány készülhet, és rögzíteni kell a kópiák sorszámozását, például I/2., azaz az első szériából a második számú darab. A filmekről általában három eredeti példány készül.

A digitális nyomatok iránt egyelőre kicsi az érdeklődés: az acb eddig Előd Ágnes, Komoróczky Tamás, Szarka Péter és Várnai Gyula printjeit adta el. Videót alig vásárolnak, a galériától eddig csupán Komoróczky Tamás és Várnai Gyula filmje került magángyűjtőhöz.

A digitális nyomatok iránt egyelőre kicsi az érdeklődés: az acb eddig Előd Ágnes, Komoróczky Tamás, Szarka Péter és Várnai Gyula printjeit adta el. Videót alig vásárolnak, a galériától eddig csupán Komoróczky Tamás és Várnai Gyula filmje került magángyűjtőhöz. Technikai akadályok is vannak A Szalóky Károly vezette Várfok Galéria profilja a festészet és a grafika. Hogy gyűjtőkörüket megismertessék más műfajokkal is, egyik tavaszi kiállításukon olyan munkákat mutattak be, amelyek elektronikus hordozóra készültek.

A nagy látogatottság és tetszés ellenére nem volt vásárlás. Szalóky Károly elmondta: főként azért húzódoznak a gyűjtők, mert otthonra is megfelelő technikai felszerelést kell vásárolni, és az áramfüggő műveket nem lehet folyamatosan működtetni, így nem mindig élvezhetők.-->