Képről képre

Szeptemberben – sok év után újra – Velencében jártam, ahol sétálni nem nagyon lehetett, mert trópusi eső ömlött három napon keresztül (amikor eljöttem, egyméteres víz fedte a Szent Márk teret!). Így aztán több alkalommal is fél napokat töltöttem az Accadémián; órákig mélázva-üldögélve például az itt látható hatalmas Veronese-kép előtt, amelynek már a mérete is lenyűgöző: majd 13 méter hosszú és 5,5 méter magas!

Több mint harminc éve találkoztam először ezzel a képpel egy angol nyelvű művészettörténeti könyvben, emlékszem, fekete-fehér reprodukció volt, alatta pedig valami interjúféle… A szövegből kitűnt, hogy a kép eredeti címe Utolsó vacsora volt, és Veronesét beidézték miatta az inkvizíció bírósága elé. Mai napig meghatározó élményem lett a „józan, objektív” kérdező és a festő párbeszéde. Érdemes idézni belőle néhány mondatot:

Kérdező: És mi a szerepük a német ruházatú fegyvereseknek, akik alabárdot tartanak a kezükben?

V.: Nekünk, festőknek ugyanolyan jogosítványunk van, mint a költőknek és az udvari bolondoknak, és ez mutatkozik meg a két alabárdos figurájában, akik a közelben ülnek a lépcsőn, s az egyik eszik, a másik iszik. Azért vannak ott, hogy alkalmasint kéznél legyenek. (…)

K.: És a bohócruhás ember, akinek papagáj ül a csuklóján, mi célból került a vászonra?

V.: Szokásos díszítőelem.

K.: Kapott felhatalmazást arra, hogy németeket, bohócokat és más, hasonló figurákat fessen a képre?

V.: Nem, tisztelt uraim, de arra volt felhatalmazásom, hogy a képet saját belátásom szerint díszítsem. És mivel nagyméretű képről van szó, úgy találtam, sok alak elfér rajta.

K.: Vajon nem várható-e el, hogy azok a figurák, amelyeket maguk, festők festményeiken vagy képeiken díszítésképpen ábrázolnak, a tárgyhoz és a fő alakhoz illőek, annak megfelelőek legyenek? Vagy a festő saját tetszése szerint odakenhet bármit, ami eszébe jut, minden kritika és megfontolás nélkül?

V.: A legjobb belátásom és a te-hetségem szerint festem a képeimet…

Ez már az inkvizíció „lájtos” változata lehetett, de Veronesét így is beidézték, majd súlyos pénzbüntetésre ítélték. A Mester egyszerűbb megoldást választott: átkeresztelte a képet, amely azóta Vacsora Lévi házában címmel ismeretes.

Sokszor elolvastam már ezt a „kihallgatási jegyzőkönyvet” (teljes terjedelmében megtalálható a 2000 folyóirat honlapján is (www.ketezer.hu/menu4/2002_12/veronese.html). Ez a párbeszéd számomra a művészi szabadság manifesztuma. Az fölfejthetetlen a szövegből, hogy Veronese tréfált volna velük. Egy ilyen kihallgatásnak azért tétje volt! Veronese akkor már pályája csúcsán, jelentős és divatos festő: aki ilyen hatalmas kép elkészítésére kap megrendelést, komoly, tekintélyes mester.

Az inkvizítoroknak egyébként a saját szempontjukból igazuk lehetett, a rendre felügyelő hatóságnak fontos, hogy a Krisztus utolsó vacsorájáról szóló kép tényleg Krisztus utolsó vacsorájáról szóljon, azzal ne marháskodjon senki! Csakhogy itt kicsit nagyobb szabású a „marháskodás”, ez gyönyörűséges, expresszív hedonizmus, így talán Veronese nem is érthette a kérdést.

Ha úgy nézzük Veronese hatalmas festményét, mint utolsó vacsorát, azt kell mondanunk: természetesen nem voltak buták az inkvizítorok. Pontosan megérezték a dolog lényegét, azt, hogy ez a mű nem a transzcendenciáról szól. Veronese szabadsága szétfeszíti a dogmákat: ezen a képen sok minden történik, csak misztikum nincs rajta szemernyi sem. Rendkívül eseménydús, káprázatosan gazdag minden részlete, feszesen komponálva: Veronese annyit még megtesz, hogy a középen ülő Krisztus felé vezeti a tekintetet a központi figurával és az oldalsó két korláttal. De az igazi dinamikát mégiscsak a kép két oldalsó része adja meg. Az ottani, mozgalmas történések vonzzák a tekintetünket, noha ezeknek a mellérendelt eseményeknek a tényleges „utolsó vacsorához” a világon semmi közük nincs.

Szó sincs arról, hogy mutatok egy szűk utat, azon induljatok el, s ott megtaláljátok az Istent! Amit a Veronese-festményen látunk, az egy nagy buli, minden bizonnyal remek a mulatság. Mindenki el van foglalva a szomszédjával, boldogan eszik-iszik, cseveg. Itt zajlana éppen az eucharisztia őseseménye? Dehogyis! Itt finom vacsora van. Az élet szép és gazdag, semmiben nem szűkölködünk. Már tombol a reneszánsz, minden csapongó életszeretetével és szertelenségével.

A reneszánsz művészei (is) ördögien értettek a szakmához, hihetetlen módon tudtak rajzolni, képeik mérete gyakran lenyűgöző. Új megfigyelésem, hogy az ember a nagy múzeumokban gyakran a nagy termekből ösztönösen átmenekül a kisebbekbe, amelyekben ugyanazon mesterek kisméretű képei láthatók. Mert a kicsik rendre sokkal jobbak. Gondoljunk például a Louvre-ban David csodás Madame Récamier-jára, és a terem túloldalán függő hatalmas, szörnyű pannóra, a Napóleon megkoronázására!

Ez volt a mostani velencei utam egyik megvilágosodása: ezek a reneszánsz mesterek elképesztő és irigylésre méltó magabiztossággal mozogtak a hatalmas méretekben. A nagy barokk freskófestők is csurgó nyállal nézhették a munkáikat. Gondoljunk Giovanni Bellini óriási pannójára ugyancsak az Accadémián, vagy akár a római Sixtusi kápolnára: elképzelhetetlen, hogy egy ember ezt az óriási felületet könnyű kézzel – az állványon hanyatt fekve! –, ilyen nagyvonalúan telefesthette. Ráadásul freskóról van szó, amelyhez egyszerre – mondjuk – két négyzetmétert kell felvakolni, frissiben ráfesteni, és amivel nem készülsz el aznap, azt a vakolatot le kell verni, és másnap onnan folytatni. Michelangelo képes volt erre. Azon lehet vitatkozni, hogy a restaurálás előtt „koszosan” ezerszer gyönyörűbb volt, s hogy a restaurátorok tönkretették-e vagy sem, de a lépték lenyűgöző. Egyébként hiszek a sok kis becsületes, hangyaszorgalmú japán restaurátornak: ez a freskó ilyen lehetett új korában; az európai művészettörténet talán legpáratlanabb zsenije, Michelangelo a színekhez bizony szemmel láthatóan nem nagyon értett. Amikor elkészült, valószínűleg tényleg ilyen savanyúcukorszínei voltak a hatalmas freskónak, amit aztán sok évszázad gyertyafüstje jótékonyan átlazúrozott.

Szüts Miklós sokoldalú művész, kiváló fotográfus, irodalmi lapszerkesztő, évtizedekig sikeres tervezőgrafikus is.

A napokban zárt be vízfestmény-kiállítása a Ráday utcában, és már új, nagy, gyűjteményes kiállítására

készül, amely januárban nyílik meg ugyancsak Budapesten, az Aulich Art Galériában. -->