Képről képre

Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményét sajnos még nem láthattam eredetiben, a szentpétervári Ermitázsban, de sokszor nézegettem jó reprodukciókon. Magyarul is megjelent A tékozló fiú hazatérése című könyv, amely erről a képről szól, a születéséről, a három karakterről: az Atyáról, a tékozló fiúról és az idős testvérről. Ebben a hármasságban az egész emberi életünk benne van. Nem csoda, hogy a festmény sok mindenkit megszólít, hiszen minden ember a boldogságát keresi, s azt, hogy az útkeresés után haza tudjon találni. Haza, az atyai házba.

Ez a Rembrandt-kép azért csodálatos, mert egyetemes: benne van az apához, a jósághoz, a megbocsátáshoz és az elfogadáshoz való kapcsolatunk, az ember kereső, bukdácsoló voltát mutatja. Kedves tékozló lányok is vannak, náluk meg az édesanyával való kapcsolat alapvető, hiszen egy fölcseperedő lány a hozzá legközelebb álló nőhöz, az édesanyjához hasonlítja magát. Persze, hogy különbözni akar, tehát jön a szembenállás, később meg – normális esetben – a visszatalálás.

Az általános emberi mondandó mellett vallási tekintetben is izgalmas, amit Jézus mond: ott van Izrael, a választott nép, a szövetséges, és az emberek örömtelenül élnek a törvény birtokában. A pogány népek meg kitombolják magukat, majd betérnek – a két testvér ezt a két utat példázza. Van, aki hűséges, és megőrzi a törvényt, és van, aki túllép azon. Mindketten otthonra találhatnak, de a legmélyebben az tudja átélni a hazatalálást, aki elbitangolt. Neki adatik meg igazán a hazatérés öröme, mert ő tudja, mit jelent nélkülözni. Aki folyamatosan a boldogság birtokosa, abból könynyen kikristályosodott farizeus lesz. Megtartja a törvényeket, büszke a teljesítményére, de nem szomjúhozza másnak a szeretetét, az elfogadást. Az üzenet ezért is alapvetően fontos: van valahol olyan hely, ahol várnak ránk, ahová ha visszatérünk, nem büntetnek, hanem megölelnek bennünket, bármi történt is előtte.

Ez a kérdés személyesen is érint engem, hiszen fiatalon, 18 évesen lettem elkötelezett szerzetes. Mivel megtartottam a törvényt, minden esélyem megvolt rá, hogy kiszáradt lelkű, keményen ítélkező, kirekesztő farizeus legyek. De azt mondtam: kereső, bukdácsoló, tékozló fiú vagyok még akkor is, ha nem tudok bűnöket bevallani. Számomra alapvető, hogy az otthonra találás mindkét módon lehetséges.

Évtizedek óta emberi problémákkal vagyok körülvéve, s ezek jelentős hányada azzal függ öszsze, milyen a kapcsolatunk az apánkkal. Főképpen a férfinépség számára alapkérdés ez. Egy anya bensőséges kapcsolatban lehet a fiával, ha képes szép lassan elengedni őt. Viszont ha egy férfi rossz viszonyban van az apjával, az megnyomoríthatja az egész életét. Azt tapasztalom, hogy az emberek nagy része nem ápol megfelelő viszonyt az apjával. Én nőtlenül, de közösségben élek, tehát atyává kell lennem, s tudnom kell: az emberi kapcsolataink csak úgy működnek, ha elfogadók, megbocsátók és bátorítók vagyunk.

A kép jobb oldalán ott ez a farizeus, az örömtelen fiú, aki mintha karót nyelt volna. A fény az atyára és a hazatért fiúra esik. Az apa magához szorítja a fiút, és a mozdulat mellett érdekes az is, hogy az atya egyik keze női, a másik férfikéz. Az egyik finomabb, vékonyabb ujjakkal, a másik meg erősebb. Lám, itt együtt az igazságosság, az apa tudja, hogy csibészt ölel magához, de a másik kezével ott van benne a gyöngédség is, amely azt mondja: bármi történt is, elfogadlak.

Hihetetlen gazdagság tárul elénk, ha végigelemezzük az Atya és a tékozló fiú történetét, valamint a törvényben megmerevedett hűséges fiú életét, egymáshoz való viszonyukat. Amikor bánkódik, elkeseredett az idősebb fiú – a jelkép szerint a törvényben hűséges Izrael –, akkor az Atya azt mondja neki: fiam, te mindig velem vagy, tehát folyamatosan örülhetnél a jelenlétemnek. Csakhogy ezt a fiút akadályozzák a törvények, amelyeket az ember béklyóként, akadályként élhet meg. Pedig Izrael a törvényt áldásnak kapta. Ha értem a lényegét, akkor a törvény megóv, megmutatja a fényt a lábamnak az ösvényen. Tehát látom a következő lépést. Nem enged romlásba.

Nekem ez a hazatalálás azt is jelenti, amiről Szent Ágoston a Vallomások című munkájában úgy ír, hogy megszólítja Istent: „Ó, szépség, én sokáig Téged kívül kerestelek, és Te belül voltál…” Szerintem az emberi nem kollektív tévedése, hogy az örömünk és a boldogságunk forrását magunkon kívül keressük. A piacon, az áruházban, a kapcsolatainkban. Az embernek mindig több kell, s a szíve folyton kielégítetlen. Nem azt mondom, hogy a mindennapi kenyérért nem kell keményen dolgozni. De minden nap csak egy darab kenyeret eszünk meg. Kettő már sok. Iskolákban tapasztalom, hogy sok okosat tanulnak a gyerekek, ám egyvalamit nem tanítanak meg nekik, azt, hogy mit kezdjenek önmagukkal. Pedig ha ezt megtanulnák, akkor már tudnának a másikkal is mit kezdeni, s nem lenne tériszonyuk, amikor öt percig nem sugároz nekik a televízió…

A híres teológus – aki tanított Sárospatakon –, Johannes Amos Comenius írta A világ útvesztője és a szív paradicsoma című könyvében, amely 1977-ben magyarul is megjelent: „Hol voltál, fiam? Hol voltál oly sokáig? Merre jártál? Mit kerestél a világban? Boldogságot? Hol kellett volna keresned, ha nem az Úrban? […] Néztem fiam, hogyan tévelyegsz, de nem akartam már tovább nézni, elvezettelek magamhoz […] Mert itt választottam palotát magamnak lakóhelyül: ha akarsz itt lakni velem, megtalálod mindazt, amit a világban hiába kerestél, békét, boldogságot, dicsőséget és mindeneknek bőségét. Ígérem, fiam, nem fogsz csalatkozni, mint amott.”

Ezt látjuk a Rembrandt-képen, az arcon is: az Atya nem férfi és nem nő. De emberi tulajdonságokat említünk, amikor róla beszélünk. Az egyik kulcsfogalom az irgalom. A szíve meghajlik felénk, úgy szeret bennünket. Népével szövetséget köt, s újra magához öleli az új szövetségben. Tehát a szívét is felénk fordító és kinyitó atya arca ez, ám az anyai jóság, az irgalmasság is ott van benne. Akkor is, ha elbitangolt „birkáját” öleli szeretettel magához. Tudja, hogy csak ez gyógyítja meg – egyébként őt is, nem csak a hazatalált fiút. Ez a teremtett világ rendje. Az is rajta van az arcon, hogy nemcsak mi keressük a teremtőt, hanem ő is keres bennünket. Mert a teremtményt autonómmá, szuverénné tette. Olyanná, mint saját magát. Szabaddá és gondolkodóvá, reflektáló egyéniséggé, aki örömre képes, szeretetet adni, kapni és elfogadni tudó, teremtő lény. A munkatársává tette. Márpedig két egyéniség nem mindig talál könnyen egymásra. A másik ezért sokszor máshol keresgél, s azt mondja: nekem nem kell az, amit te nyújtasz. Aztán végül mégiscsak visszatér. A teremtés harmóniája, hogy a teremtő rátalál a teremtményére – és fordítva.

Mi, emberek, nyugtalanok vagyunk. Miért? Mert nincs pont a mondatunk végén. Kettőspont van vagy kérdőjel. Így aztán folyton keressük a folytatást. De mi ad végül is nyugalmat? Az atyai ház. Mindenkinek a saját „atyai háza”, hiszen azt már mindenkinek saját magának kell megtalálnia, hol van ez az otthon.