képről képre

Mindig keresem azokat a művészi kifejezési formákat, amelyek a lehető legteljesebben próbálják megragadni a kort és a hangulatot, amelyben élünk. Az a mű, amelyet választottam, Szabó Dezső Black box című sorozatának az egyik tagja, 1999-ben készült, s először ébresztett rá arra, miként lehet a művészet segítségével a világban zajló folyamatok megragadására törekedni. A fotográfusként ismert Szabó Dezső az utóbbi évtizedben sajátos munkamódszert fejlesztett ki: a makettfényképezést. Ez azért is különös módja a valóság visszaadásának, mert fényképként, a világ lenyomataként úgy ábrázol valamit, hogy manipulálni képes azt.

Ehhez a sorozathoz, amely repülőgép-szerencsétlenségek helyszíneit, történéseit ábrázolja, szerteágazó előtanulmányokat végzett. Különböző tévécsatornák légi katasztrófákról szóló filmjeit nézte, s felvételeket készített a monitorról. Sok száz felvétel után rájött, hogy az a kamerakezelés, ahogy megjelenítik a katasztrófát, tipikus és manipulált. Az eseményt mindig ugyanolyan szemszögből mutatják be, úgy, hogy a néző úgy érezze: az igazi történés közelében van. Az operatőrök például szeretnek ilyenkor kézi kamerát használni, mert az esetlen, tehát azt az érzést kelti, mintha mi is ugyanabban az izgalomban részesülnénk.

A sok száz felvétel elemzése után Szabó Dezső eljutott azokhoz a sorozatokhoz, amelyek egyike a Black box, de készített hasonlót tornádókról, expedíciókról is. A repülőgép-szerencsétlenségekről szóló sorozathoz Szabó Dezső 1999-ben olyan témát választott, amely 2001. szeptember 11-e óta erősebb politikai színezetet kapott, hiszen ezekről a képekről ma már önkéntelenül eszünkbe jut a terrorizmus is.

Rendkívül érdekes Szabó Dezső munkamódszere. Amikor megtalálja a tipikus beállításokat, terepasztalon létrehozza ezeket a helyzeteket. Precízen megépíti, majd bevilágítja a makettet, pontosan azokat a fényhatásokat hozza létre, amelyeket a filmen vagy a fényképen látott. Ezek után felvételt készít a makettről. Mivel kisfilmre dolgozik, amikor a képet nagy méretben kinagyítja, szemcsézetté válik a felület, ez kicsit elmossa, festőivé teszi a képeket, ezzel pedig bizonytalanságot hagy a nézőben: vajon ez most elmosódott, valós felvétel, amely a helyszíni zűrzavar miatt lett ilyen, vagy valami manipuláció történt?

Ez a bizonytalanság azért izgalmas, mert a saját életélményünk, a valóság és a médián keresztül hozzánk sugárzott valóságkép közti bizonytalanságot fogalmazza meg. Amikor különféle eseményeket látunk a tévében, már-már rezignáltan gondolunk arra: tényleg így történt? A szövegalámondás valóban megfelel a felvételen látottaknak?

Szabó Dezső olyan helyzeteket teremt, amelyek az illúziókeltés nem szokványos módjai. Ezen a képen például a szárny alatt és a gép mögött tűz látható, és ez még tovább fokozza a nézőben a makett által kiváltott bizonytalanságot. Ahogy a tornádó- vagy az expedíciósorozatánál is, mert a kép szemlélője mindent el tud képzelni, csak azt nem, hogy egy tornádó makettként létrehozható. Márpedig Szabó Dezső pontosan létrehozza még ezeket az időjárási folyamatokat is a terepasztalon, hogy a makettről olyan fényképet készíthessen, amellyel még inkább bizonytalanná teheti az egész hatásmechanizmust.

A legutóbbi tíz évben nagy zavar érződött a fénykép újszerű szerepével és a dokumentarizmussal kapcsolatban, attól kezdve, hogy megjelentek a piacon az elérhető áron megvásárolható digitális fényképezőgépek. Sokan kételkedtek abban, hogy lehet-e ezek után újságokban úgy fotókat nézni, hogy ne merülne föl a szín- vagy a valóságkorrekció. Ez a dilemma, amely leginkább a fotográfusi szakmát érintette, napjainkra elcsitulni látszik. Mert győzött a szem. Ránézünk a képre, és elhisszük, hogy az a valóságot ábrázolja. Egy kép attól még nagyon is valós lehet, ha apró részletek egy kiadványban való közlés kedvéért módosulnak.

A valóság ábrázolásával kapcsolatos vitát a médiaművészek kezdték, akik akkoriban jutottak olyan szoftverekhez, amelyekkel tényleg manipulálni lehetett a valóság képét, s amelyek segítségével szürreális világot tudtak felépíteni – olyat, amely hasonlít a valóságra. A másik oldalon álltak a festők, akik a mellett tették le a voksukat, hogy van létjogosultsága a hagyományos műfajnak, s az olaj, a vászon, az anyagszerűség fontos momentuma a művészetnek, és igenis érték az, ha nem a valóság apró morzsáiból áll össze a számítógépen egy illúziókeltő kép, hanem a festő keze nyomán születik meg egy alkotás.

A vita harmadik pontjában a fényképészek vettek részt. Szabó Dezső „hozzászólása” ehhez az volt, hogy állította: ahhoz, hogy illúziót keltsünk, s a valóság bizonytalanságát bizonyítsuk, lehet olyan eszközt használni, amely a valóságot képezi le úgy, ahogy van. Azaz fényképezőgépet, amely képes rögzíteni a megállított pillanatot, hiszen a fény bemegy az objektívbe, ott lenyomatot hagy, és annak a bizonyítéka lesz, ami az objektív előtt valójában létezett az adott pillanatban. Pontosan ez a közfelfogás az, ami Szabó Dezső fotóiban zavart kelt. Amikor meglátjuk a képet, hirtelen az jut az eszünkbe: ez hogy lehet, Szabó Dezső ott volt? Mit csinált ott, miért nem tudunk erről?

A másik bizonytalanság, amely eszünkbe jut a kép megpillantásakor, főleg, ha reprodukción látjuk, hogy ez fotó vagy festmény? A nagyítás, a szemcsézettség olyan hatást kelt, mintha festmény lenne, pedig makettekről van szó, szóval rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel a valóságról. Szabó Dezső így a fotóval előállított kép festői értékeire is felhívja a figyelmet, a festői értékeit bizonyítja.

Ez a sorozat jól érzékelteti, miként tud egy fotó festménnyé válni, de arról is sokat állít, hogyan tud a valóság álommá, megfoghatatlanná válni. Az illúziókeltés többszörös csavarával azt is elmondja, hogy a művészeten kívüli való világ, amelyben élünk, mennyire bizonytalan. Hiába a sok információ, mégis mennyire támpontok nélkül botorkálunk akkor, amikor egy-egy információ hitelességét vagy a bemutatás objektivitását próbáljuk ellenőrizni. Az ember ebben mindig nagyon magára marad. A végén nincs más, mint a saját ítéletünk. A saját döntésünk abban, ahogy egy-egy kérdésben állást foglaljunk.

Aktuális tárlatajánlónk:

Az érzékek mértéke, válogatás a FRAC Loire gyűjteményéből, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Művészetek Palotája, 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., nyitva keddtől vasárnapig 10–20 óráig, www.lumu.org.hu