Képről képre

Amikor 1992–93-ban készültem a Magyar Fotográfiai Múzeumban a Fényképező filmesek kiállításra, elmentem mindenkihez, aki operatőrként vagy rendezőként az állóképpel is foglalkozott. A mozgókép ugyanis a fotográfiából nőtte ki magát, föl kellett először találni a fotót ahhoz, hogy utána az állókép megmozdulhasson. Sok tízezer képet sikerült összeszednem remek filmesektől. Akkor indult útjára A magyar fényképezés történetéből című monográfiasorozat, amelynek három hete jelent meg a legfrissebb, 44. kötete, ez Gaál Istvánról szól.

Láttam, hogy Sára Sándorral és Gaál Istvánnal külön is foglalkoznom kellene. Sára elvitt a köveskáli házába, ahol a padláson, a pincében és a komód alatt is fotók és negatívok tízezrei lapultak. Nagy, penészes dobozokban cipeltem el Sára Sándor fotós életművét a kecskeméti fotómúzeumba. Akkor már sokan látták az India-kiállítását, de az 50-es évek közepén, operatőrhallgatóként készített képei ismeretlenek voltak. A Színház- és Filmművészeti Főiskola filmes tanszakán nem adtak az első egy-két évben kamerát a hallgatók kezébe. Nem volt pénz sem nyersanyagra, sem kamerára. Maradt a fotózás, a hallgatók az első évüket egy Zorkij vagy Kijev fényképezőgéppel töltötték.

Azután láttam Sára Sándortól az 1960-as évek legelejéről egy sorozatot. Ismertem korábbról az 1962-es, Cigányok című filmet, amelyet Sára rendezett, Gaál István volt az operatőr – noha Gaál rendező volt, Sára meg alapjában véve operatőr. A fotók nézegetésekor kiderült: a forgatás előtt bejártak vagy 150 cigánytelepet Magyarországon. Tehát nem úgy volt, hogy beestek a forgatócsoporttal, majd eltűntek. Náluk a kisfilm előkészítése 15 hónapig tartott. Közben mindenhol fotóztak, mindketten, két fényképezőgéppel.

Annyira egyformán gondolkodtak, hogy sem a látásmód, sem a stílus szerint nem tudtam megmondani, melyik felvételt ki készíthette. Amikor már mindkettőjükkel beszélgettem a fotókról, megható dolog történt: ez a két idősödő úr a legjobb képekre sorra azt mondta, hogy azt biztos a másik csinálta, nem ő…

A Sára-kiállítást már sokan látták, a könyv is elkészült, róla sokan tudják, milyen kitűnő fényképész. Akkor jött Gaál István. Jártam hozzá hónapokon át minden kedden, csak úgy, beszélgetni. Ő ült a fotelban, mesélt. Hosszú ideig fotóról szó sem esett. Én meg csak töltekeztem Gaálból. Egy ilyen beszélgetés után készültem elmenni, amikor azt mondta: ott van az a három fiók, húzd ki! Zsúfolásig tele volt fotográfiával, negatívval meg albumba rendezett kontaktokkal. Azt mondta: vidd el, csinálj vele valamit!

Mindig becsületes embernek gondoltam magam, de ez mégis döbbenetes volt: átadta nekem ezt a kincset! Majdnem 40 000 kocka negatívot. Az 1955–56-os képeivel kezdődnek az albumok, amelyekben benne voltak a 2003-as, 2004-es indiai negatívjai is. Elkezdtem otthon végigböngészni az átvilágító asztalon, nagyítóval ezt a több tízezer felvételt. Rendkívül boldog voltam. Az egyes negatívok ugyanis – főleg, ha időrendben vannak – valamiféle vizuális naplók. Érdekes volt Gaál István mondatait szembesítenem azokkal a kockákkal. Azt láttam, hogy Gaál hihetetlen igazmondó juhász. Nem mondott mást közel 80 évesen sem, mint amit lefényképezett 50 évvel korábban. Ebből a majdnem 40 000 kockából válogattam azt a 110-et, amely megtalálható a nemrég megjelent könyvben.

Gaál István fotós életműve négy egységre bontható. Az elsőben azok a korai etűdök találhatók, amelyeket még a főiskolán készített. Ezeken az 50-es évek Budapestje és Magyarországa jelenik meg a maga kendőzetlen valóságában. A második részbe azok a felvételek sorolhatók, amelyeket csak magának készített, a maga örömére, például pocsolyában tükröződő figuráról fejjel lefelé, miközben egy láb meg fölfelé áll. Biztosan megnézek évente néhány százezer fényképet, de nem tudnék mondani az 50-es évek végén 60-as évek elején olyan, hivatásos fotográfust, aki ennyire modern szemlélettel komponált volna. Gaál akkori képeiben már benne volt a látás szabadsága.

A harmadik részt a korai római fotói alkotják. Kevéssel azután, hogy diplomázott, egyéves ösztöndíjat kapott a római filmakadémiára, ahol hamar még egy esztendővel megtoldották az ösztöndíját. Gaál István olyan lehetett 1959–60-ban Rómában, mint a szocialista országból érkezett szegény legény, aki addig még nem jutott Pásztónál tovább. Azután elutazhatott Rómába – és mit fényképezett? Nem a műemlékek tömegét, hanem azt folytatta, amit Magyarországon a szegény 50-es években kezdett. Csak a római képei már elképesztően pontosan komponáltak. Senki mást nem láttam, aki akkoriban ilyen gyönyörűen tudott volna képet alkotni. Ehhez a komponálás szót is kevésnek érzem. Gaál Istvánban van egy belső ritmus, belső zeneiség. Nem véletlen, hogy miközben ő rendezte a filmjeit, gyakran ő az operatőr és lehetőleg a vágó is. Ez a belső ütemérzék a zenei műveltségének és a klasszikus festmények tanulmányozásának köszönhető.

A negyedik egység idején már sokadszorra ment vissza Rómába, Velencébe, Indiába. A sokat látott és tapasztalt ember, aki még ekkor is rá tud csodálkozni a világ kicsi gyönyörűségeire. Az általam választott kép ilyen római fotográfia. Pici, nagyjából 15 centis növény látható rajta, amely egy kőfal és egy macskaköves utca találkozásánál lévő parányi földből nőtt ki.

Fontos, hogy ez a kép nem színes, szélesvásznú, hanem fekete-fehér. Pontosan benne vannak a fehértől a feketéig az árnyalatok. Ez lényeges ma egy fényképésznek, aki látja, miként vesznek el a digitális fotográfiában a részletek. Az is fontos, hogy Gaál István ezt a növénykét nem felülnézetből fotózta, hanem odaguggolt hozzá.

A rendkívül lapos oldalvilágítás erős árnyékot vet a falra. Igaz, tudjuk: minél laposabb a világítás, annál erősebb a vetett árnyék. Csakhogy ez a beton és a kőkocka találkozásánál a semmiből kinőtt kis növény, amely a fény felé törekszik, valami oknál fogva elképesztően nagy ívű árnyékot vet. Pedig ha egy nagyjából egyenes tárgyat akárhonnan világít az ember, annak általában egyenes az árnyéka is. Sokat nézegettem ezt a felvételt, de számomra ez a fénykép maga a talány. Nagyon szeretem azokat a képeket, amelyekben van valami titok. A Gaál István fényképeivel való találkozás számomra egy emberrel való találkozás. Követendő minta. A korai római képein született meg az a belső harmónia, amely mind a mai napig jellemző rá. Különleges tartás van benne – számomra pedig emblematikus ez a tartásos ember ezzel a fényképével.