A professzor által kiemelten kezelt derivatív-üzletág megroggyanása most vált fenyegetővé. A Washington Post – egy hosszabb írásában – arra vállalkozott, hogy sok szálon futó válság eme fonalát felgömbölyítse, mégpedig a 90-es évek második felétől napjainkig. A lap a vizsgálódása folytán a felelősséget kertelés nélkül odatolta a Fed és az amerikai pénzügyminisztérium korábbi vezetőinek.
A lapban közölt – több szerző kutatómunkájával összeállított – tanulmány először is fogalmi meghatározást ad az adott üzletágra. Eszerint ide olyan – az értékpapírok, valuták vagy nyersanyagok hagyományos tőzsdei adásvételén kívüli – műveletek tartoznak, amelyekkel elvontabb piaci mozgások (például kamatok, hozamok, árfolyamok) jövőbeni alakulásából igyekeznek nyereséget realizálni, bonyolult, származékos („derivatív”) ügyletekkel. Ezek – a népszerűségüket és a volumenüket illetően – a kilencvenes évek második felében vettek nagy lendületet, és oly mértékben váltak átláthatatlanná, hogy a felügyeleti hatóságoknál hamarosan „sötét piacok” („dark markets”) nevet adtak nekik.
A Washington Post szerzőinak végkövetkeztetése szerint a gazdasági hatósági intézmények közül egyedül a CFTC állt ki következetesen azzal követeléssel, hogy az amerikai üzleti folyamatok ezen, sötét zugába be kell világítani, és ott rendet kell teremteni. Mint szabályozó-felügyeleti hatóság a CFTC (Commodity Futures Trading Commission) elsősorban chicagói (CME) és a New York-i árutőzsde (Nymex) tevékenységéhez áll közel, míg az SEC (Securities and Exchange Commission) az értékpapírok tőzsdei forgalmát ellenőrzi. A CFTC már évtizedek óta kiépített egy apparátust, amellyel kézben lehetett tartani a – piacokat mindig is destabilizálással fenyegető – határidős kereskedelmet.
Amikor a vezetője – egy akkor 57 éves, jogász hölgy, Brooksley Born – 1998-ban fellépett a terjedő, obskúrus ügyletek szabályozásáért, akkor a Fed és a pénzügyminisztérium vezetői azzal zárkóztak el, hogy itt nem holmi áruféleségek (gabonák, nyersanyagok vagy például sertéshús) adásvételéről van szó, hanem elvont irányzatok, kamatok, árfolyamok és egyéb piaci mozgások üzleti kiaknázásáról. A sértések határát súroló megjegyzésekkel odáig mentek, hogy az ilyen műveletek felügyeletére a CFTC-t alkalmatlannak nyilvánították. A vitában Born ellenfeleit néven nevezi a Washington Post, ők Alan Greenspan korábbi Fed-elnök, a Clinton-kormányzat két utolsó pénzügyminiszterre, Robert Rubin és Larry Summers, illetve az SEC akkori vezetője, Arthur Levitt.
Ők – lényegében egyhangúan – azon az állásponton voltak, hogy a dinamikusan felfutó üzletágat nem szabad a kormány rendeleteinek béklyójába kötni. Greenspan visszatérően érvelt az önszabályozás célszerűsége mellett, mert – mint mondta – a befektetőkben erős a természetes törekvés az önpusztítás elkerülésére, ami önmagában elég visszatartó erőt jelent a túlzott kockázatok vállalásával szemben. A CFTC elnöke hiába szegezte szembe ezzel, hogy a nem átlátható és senki által sem ellenőrizhető, óriási értékekre szóló, válságos időkben kikényszeríthetetlen szerződések valóságos dzsungele jön létre. Ha pedig – érvelt Born – a kötések egy kolosszális és könnyen fikcióvá alakuló építménnyé alakulnak, akkor ezek kritikus időpontokban a jól szabályozott piacokat is maguk alá temetik. A polémiát utólag taglalva a Washington Post szerzői kollektívája egyértelműen Bornnak ad igazat, mert – mint írják – az események az ő legpesszimistább jóslatain is túlmutatnak.
A folyamatban valamikor megjelentek az ingatlanfedezettel ellátott értékpapírok, amelyeket a befektetők – esetenként óriási tőkeáttétellel (magyarán hitelekkel) – hatalmas tömegben vásároltak fel, a kockázataikat pedig, ezen értékpapírok megtagadása esetére egy sajátos biztosítási formával (credit default swap, azaz hitelbiztosítási csereügyletek, CDS) tartották kiiktathatónak. Ez utóbbi üzletágban tevékenykedett az AIG, amely 440 milliárd dolláros összegre kötött biztosítást, ingatlankötvények behajthatóságára. Amint pedig az ingatlanárak csökkenni kezdtek, az egész építmény összeomlott. Derivatívokat az ingatlan és a biztosítási szakmán kívül is kötöttek, mint a lap szerzői megtudták a bennük szereplő kockázat alapösszege idén nyárra elérte a 2700 milliárd dollárt, amire felépült egy – oda-vissza garanciákat nyújtani hivatott – kolosszális kötésállomány, ami immár egy valódi, összeomlással fenyegető kártyavárrá vált.
A CFTC-nek a szabályozást követelő javaslatai még a 90-es évek végén a kongresszus elé kerültek. Itt egy időben támogatást kapott az a felvetés, hogy a derivatív-kötések lebonyolításra létre kellene hozni egy elszámoló intézményt, amely a hagyományos értékpapír-piaci klíring-funkciók analógiája szerint kellő áttekintést szerezhetett és adhatott volna az adott üzleti szegmens folyamatairól. Szó volt emellett arról, hogy a kötések egy minimális hányadából alapot kellene képezni, amelyet a rendszer megrendülése esetén stabilizációs célokra fel lehetne használni. A CFTC vezetője azonban hiába vett részt 17 kongresszusi meghallgatáson, a törvényhozás az akkori internet-boom hatására inkább látványos deregulációs programot hagyott jóvá, ennek volt része a Gramm-Leach-Bliley törvény, amellyel felszámolták a kereskedelmi banki, a befektetési banki és a biztosítási tevékenységet – a nagy válság óta – elválasztó, biztonsági falakat. A derivatívokat illetően pedig maradt a sötétség, ma senki sem tudja megmondani, hogy ki-kivel, miről, milyen értékben állapodott meg, és a létrehozott kötésekben szereplő tételek ma mennyit érnek.
A CFTC akkori vezetője időközben visszavonult, most pedig – amikor az igaza nyilvánvalóvá vált – nem hajlandó a sajtó elé állni olyan nyilatkozattal, hogy „megmondtam”. Az SEC mostani elnöke, Christopher Cox a legújabb piaci megrázkódtatások hatására szeptember végén kijelentette, hogy az önkéntesség és az önszabályozás egyértelműen megbukott.
