Bomló jóléti társadalmak – hol a kiút?
Európa-szerte a jóléti társadalmak leépítése folyik, a nyugdíjellátás, az egészségügy, az oktatás területéről – országoktól függően – az állam kisebb-nagyobb mértékben kezd visszavonulni, aminek a magyarázata egyszerű: a gazdasági helyzet, a GDP alakulása erre kényszeríti őket. Ebben az átmeneti helyzetben a magánszemély egyet tehet: saját kezébe veszi a sorsát, s él a magántőke által kínált lehetőségekkel – fogalmazott dr. Farkas András, a BROKERNET Csoport értékesítési vezérigazgatója.
– Egyre több európai országból érkeznek hírek, hogy az állam csökkenti kiadásait, a nagy elosztórendszer tartalékaihoz nyúl hozzá, így felvetődhet a kérdés: a jóléti állam a végnapjait éli?
– Európa láthatóan komoly bajba került, a jóléti állam fenntartása drága, az ehhez szükséges anyagi források pedig leapadtak. A GDP (bruttó hazai termék) csökken, az adó- és járulékbevételt tűzoltásra fordítják, így nem marad más megoldás, mint a nagy elosztórendszerek tartalékaihoz hozzányúlni. A második világháború után felépített jóléti állam lebontása pedig nem csupán kelet-közép-európai sajátosság. A nyugat-európai országokra is éppúgy jellemző, így Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, avagy a Benelux államok sem tudnak elleneszközt bevetni a gazdasági nehézségek áthidalására, s marad a már jól ismert képlet: az állam kezd kihátrálni a nyugdíj, az egészségügy, illetve az oktatás területéről, s az innen „lenyesett” pénzeket fordítja egyéb szorongató feladatok finanszírozására.
– Értelemszerűen felvetődik a kérdés: mi kell ahhoz, hogy a bevételek ismét emelkedésnek induljanak?
– A válasz egyszerűnek tűnhet: a gazdasági növekedés megindítása, ám ehhez pénz kell, ráadásul nem kevés. S mit tesz az EKB? Az amerikai példát kényszerűen követve pénzt kezd el nyomni, azaz hatalmas összegekben virtuális pénzt dob a vergődő piacokra. Ugyanakkor ebből a pénzből a gazdaság aligha indul növekedésnek, hiszen ezt a pénzt az eladósodott országok – amelyeknek az államkötvényeit a bankok mellett vásárolja az EKB is – korántsem gazdaságélénkítésre, hanem adósságtörlesztésre fordítják. Ráadásul ahhoz, hogy fizetni tudják az újabb és újabb adósságot, egyre újabb és újabb megszorításokat, költségcsökkentéseket vezetnek be. Mindez pedig veszélyes folyamatokat indít el, elég csak utalni az inflációs veszélyre, amely az EKB virtuális pénznyomása nyomán folyamatosan lappangó veszély.
– A folyamatok Magyarországon is érezhetők.
– Az ellátórendszereken jól látszik az állam visszavonulása – ami talán úgy is jellemezhető, hogy a könnyű ellenállás irányába ment el –, hiszen az egészségügyi ellátás siralmas, nincsenek már szinte ápolónők, a háziorvosi kar öregszik, s ez csak néhány riasztó jel. A nyugdíjfronton megszűnt a korkedvezményes nyugdíj, a rokkantnyugdíj esetében szigorítások történtek, nem beszélve arról, hogy a várható nyugdíjak alakulása is rémisztően fest. Magyarországon teljesen bizonytalan, mi lesz az I. pillér (lassan az egyetlen pillér) teherbíró képességével, főként, hogy az elmúlt évben a kormány úgy döntött, hogy az állami nyugdíjalap nem fizethet több nyugdíjat, mint amennyinek a fedezetét megteremti a beszedett nyugdíjjárulék. S miután a demográfiai mutatók aligha tekinthetők biztatónak, nevezetesen most a Ratkó-korszak, majd húsz év múlva a gyeskorszak nagy létszámú korosztályainak nyugdíjba vonulásával egyre több lesz a nyugdíjas, miközben egyre kevesebb gyerek születik, s még kevesebb lép be aktív járulékfizetőként a munkaerőpiacra, egyre kevesebb embernek kell mind több inaktív idős polgártárs nyugdíját fedeznie. A helyzetet súlyosbítja, hogy az élőmunkát terhelő változatlanul magas járulékok miatt sokan nem a teljes jövedelmük után adóznak, ami mérsékli a befizetéseket. Jelenleg milliós nagyságrendben az emberek csak a minimálisan kötelező járulékokat fizetik, amelynek alapján csak a létminimumon való tengődést alig lehetővé tevő havi harmincezer forint – száz euró – körül várható minimális nyugdíjra szerezhetnek jogosultságot. Az oktatás területén a nemzetközi összehasonlításokban a magyar intézmények már korántsem büszkélkedhetnek, ami jelentős pozícióvesztés a korábbi évtizedekben elért eredményekhez képest. Mindezek azt mutatják, hogy az állami tőke kivonulása nem mehet végbe „büntetlenül”, hiszen a színvonal minden egyes esetben érzékelhetően esik. Ráadásul a bevételi források apadásával párhuzamosan az állam új típusú adókat kénytelen bevezetni, ám egy bizonyos szint fölött már nem járható út az adóprés tekerése sem, hiszen a magánszemélyek és a cégek egyaránt menekülőre fogják, s alternatív megoldásokat keresnek.
– Mi jelenthetné a mostani helyzetben a megoldást?
– Az, hogy ahonnan kivonul az állam, oda bejön a magántőke, ám ez korántsem egy feszültségmentes folyamat. A magántőke értelemszerűen oda megy, ahol profitot is tud termelni, s úgy tűnik, hogy ezeken a területeken megtalálná a számítását. Ám olyan mértékű a társadalmi ellenállás, hogy ez nem könnyű folyamat. A teljes jogszabályi környezetet kell átalakítani annak megfelelően, hogy a magántőkét helyzetbe lehessen hozni a nagy ellátórendszerek területein. Erre utaló jelek már voltak és vannak, hiszen ennek jegyében születtek meg annak idején a magánnyugdíjpénztárak (más kérdés, hogy ez a rendszerelem az állami kényszerek hatására gyakorlatilag megszűnt), illetve az egészségügyben is ez a folyamat érzékelhető, hiszen például az egészségbiztosítás 2012-ben teljes mértékben köztehermentessé vált a vállalatok számára. Ez mindenesetre komoly piaci frontot nyit a hazai biztosítók számára, hiszen mindeddig ezt a biztosítási elemet csak úgy köthették a munkáltatók a dolgozóikra, hogy a súlyos közterheket is ki kellett utána fizetniük. S vélhetően az oktatásnál is hasonló folyamat erősödik fel, a magántőke egyre nagyobb teret nyerhet, amennyiben a jogszabályok ezt lehetővé teszik. Úgy vélem tehát, hogy az államnak törvényszerűen be kell látnia, a magánbefektetőket helyzetbe kell hoznia, hiszen enélkül az állampolgárokat magára hagyja a bajban, ráadásul mindenki rosszul jár, a magánszemély, a kormány (amelynek a fokozódó elégedetlenség miatt az esetleges leváltásával is szembe kell néznie), s persze a magántőke.Ráadásul a magántőke készen áll a terjeszkedésre, hiszen a nyugdíjas évekre való öngondoskodás lehetősége bárki számára elérhető, s a minőségi ellátást nyújtó magán-egészségügyi szolgáltatók is készen állnak, illetve számos olyan termék található a hazai palettán, amelyek a gyerekek oktatási költségeinek fedezetét teremtik meg. Ezek térnyerésével pedig be lehet tölteni az állam visszavonulása által keletkezett űrt. S persze egyfajta szemléletváltásra is szükség lenne a magyar polgárok többségénél, akik hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az állam finanszírozza ezeket a szolgáltatásokat, így a nyugdíjat, az egészségügyi ellátást, illetve az oktatást. Nem teheti már meg a magánszemély, hogy minimális tartalék nélkül vágjon neki az elkövetkező éveknek, évtizedeknek, hiszen csak az elszegényedés, a rossz ellátási szinttel való szembesülés marad, nem beszélve az életszínvonal nyugdíjas években akár 40–60 százalékos visszaeséséről, ami egyértelműen kritikus állapotot idéz elő bárki életében. Tény ugyanakkor, hogy a fizetőképes kereslet korlátot jelent a magántőke terjedésének, ám hosszú távon semmiképpen sem maradhat fenn ez az állapot, a gazdaság növekedésnek kell, hogy induljon. Most egy átmeneti időszakot kell átvészelnünk, a jóléti társadalmak globális lebontásának időszakát, s jelenleg a magánszemély egyet tehet: saját kezébe veszi a sorsát, él a magántőke által kínált lehetőségekkel, azaz egyfajta „magánvédekező stratégiát”, saját tőketeremtési és vagyongyarapítási programot indít el.
