Az Egyesült Államokban a korábbi politikai nyilatkozatoknak köszönhető volatilitás csökkenését fedezhettük fel, és a befektetők a figyelmüket ismét a Fed, az amerikai gazdaság és nem utolsósorban a világgazdaság felé irányították. Jerome Powell nyilatkozataiból az kezd kitűnni, hogy a Fed továbbra is sérülékenynek gondolja a fennálló állapotot, ezért most újra eljöhet az ideje a monetáris lazításnak. Ezt a piac is így gondolja, és már a Fed július végére datált kamatdöntő ülésekor is 82,5 százalékos valószínűséggel vár legalább 25 bázispontos vágást.
Ennek hatására az S&P 500 index eddig sem nagy volatilitása ismét lecsökkent, az árfolyamok emelkedésbe csaptak át, sőt új historikus csúcsokat döntöttek. Az általános vélekedés szerint, ha hosszú távú befektetőként gondolkodunk, a csökkenő-alacsony hozamkörnyezet a magasabb hozampotenciállal rendelkező részvények felé tereli a tőkét. A hozamvadászatnak természetesen ára van, az extra hozamért extra kockázatot kell vállalni. Vajon mennyire szívesen vállalják ezt a befektetők, ha a csapból folyton az folyik, hogy a részvénypiacok túlértékeltek?
Ha ez így lenne, akkor a piacoknak esniük kellene, vagy legalábbis nem emelkedniük. A válasz erre az anomáliára a relatív értékelésben lehet. Ugyanis elképzelhető, hogy a részvények abszolút értelemben felülértékeltek, de még mindig találhatunk érdekes papírokat, ha relatív értékelést alkalmazunk.
Ebből a nézőpontból, ha összevetjük a nagyobb (S&P 500) és kisebb (Russel 2000) kapitalizációjú indexek részvényeit, pontosabban a legjobban értékelt ötven céget mindkét indexből, akkor a következőt láthatjuk: a két leginkább alulértékeltnek tűnő szektor az S&P-ben az energia és a tartós fogyasztási cikkek, míg a Russel esetében az ipar és az információtechnológia. Azaz itt található a legtöbb relatíve vonzóbb értékelésű papír, amelyekbe fektetve potenciálisan kedvezőbb kockázat-hozam arányt érhetünk el.
