A hazai pénzintézetek megugorják az új európai uniós stabilitási szabályt

A fókusz a bankok stabil finanszírozásán

A 2008-as pénzügyi válság és a felmerülő likviditási problémák egyértelművé tették, hogy a bankok mérlegében kialakuló túlzott lejárati eltérés és a rossz szerkezetű, rövid futamidejű forrásokra alapozó finanszírozás érdemi kockázatot jelent. Miközben a lejárati transzformáció (rövid távon lejáró forrásokból, például betétekből hosszú távon lejáró eszközök, például hitelek finanszírozása) szükséges és fontos eleme a bankrendszer működésének, túlzott mértéke kockázatok felépüléséhez vezet.

Ha például egy bank a rövid lejáratú forrásait piaci turbulencia vagy bizalmi problémák miatt nem tudja megújítani, az eszközei nagy része pedig hosszú lejáratú és illikvid (például lakossági jelzáloghitel), tehát nem lehet gyorsan értékesítve pénzzé tenni, akkor előfordulhat, hogy a bank nem tudja visszafizetni a forrásait. Ezzel esetleg más bankokat is „megfertőzhet”, náluk is likviditási problémákat okozhat.

Ezt mind a globális szabályozói közösség, mind a hazai szakemberek és szabályozó hatóságok felismerték. A 2008–2009-es gazdasági és pénzügyi válság tapasztalataira építő új, a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság (Basel Committee on Banking Supervision, BCBS) által kiadott ajánláscsomag két egymást kiegészítő előírást tartalmazott: az intézmények rövid távú likviditására vonatkozó likviditásfedezeti rátát (Liquidity Coverage Ratio, LCR) és a hosszú távú kockázatok kezelésére vonatkozó NSFR-t. Az LCR 2015. október 1-jétől minden európai uniós országban hatályos, az NSFR kialakítása ezzel szemben némileg elhúzódott, hiszen a mutatóra vonatkozó sztenderd csak 2014. október 31-én nyerte el végső formáját. Az Egyesült Államokhoz és Japánhoz hasonlóan az implementáció az EU-ban is némi késedelmet szenvedett, illetve néhány, az uniós pénzügyi rendszer sajátosságai miatt szükséges tartalmi eltérés mellett fog megvalósulni 2021. június 28-i hatállyal.

Az MNB ezenkívül saját hatáskörben is kezel több, hazai szinten releváns finanszírozási kockázatot. A jegybank 2012-ben vezette be az LCR hazai elődjének számító, az LCR bevezetésekor kivezetett rövid lejáratú likviditási kockázatokat célzó betétfedezeti mutatót (BFM) és mérlegfedezeti mutatót (MFM), illetve a jelenleg is hatályos, a devizális és lejárati finanszírozási kockázatokat kezelő devizafinanszírozás-megfelelési mutatót (DMM). 2016-ban a jegybank előírta a mérlegen belüli túlzott nyitott devizapozíciót és a mérlegen kívüli devizaügyleteknek való túlzott kitettséget korlátozó devizaegyensúly-mutatónak (DEM), 2017-ben a forint lejárati összhang biztosítását szolgáló és a jelzáloglevél-piacnak új lökést adó jelzáloghitel finanszírozás megfelelési mutatónak (JMM), valamint 2018-ban a rövid külső sérülékenységet és a pénzügyi vállalatokkal szembeni források arányát limitáló bankközi finanszírozási mutatónak (BFM) való megfelelést.

Az MNB által előírt nemzeti követelmények – a már említett LCR-rel kiegészülve – olyan preventív eszköztárként működnek, amely képes csökkenteni a hazai rendszerszintű likviditási és finanszírozási sokkok kialakulásának valószínűségét, illetve emellett tartósan alacsonyan tartja a bankrendszer kockázatos (deviza, rövid külső, bankközi) forrásokra való ráutaltságának mértékét. Egy ilyen eszköztárnak a pénzügyi válság előtti megléte hatékony gátját képezte volna a 2008-as válság előtt tapasztalható bankrendszeri sérülékenységek kialakulásának, lassítva a súlyos nemzetgazdasági és társadalmi hatásokkal járó devizahitel-állomány felépülési ütemét, valamint a túlzott hitelezéssel összefüggő kockázatok kialakulását.

Erősödő finanszírozási

szabályrendszer

A minden tagállamban közvetlenül hatályos EU-rendelet által előírt NSFR – szemben a rövid távú (30 napos) likviditásra fókuszáló LCR-rel – a hitelintézetek stabil finanszírozását követeli meg egyéves előretekintő időhorizonton. A mutató a kötelezettségek és a szavatolótőke esetében a stabilitás és a várható megújítás, míg az eszközök és mérlegen kívüli tételek esetében a likviditás, a megterheltség és a lehívási valószínűség függvényében ad meg súlyokat, amelyek alapján meg kell határozni a rendelkezésére álló stabil forrásokat (Available Stable Funding, ASF) és a stabilforrás-igényt (Required Stable Funding, RSF). Az NSFR e két aggregátum aránya, amelynek 2021. június 28-tól minden bank esetében konszolidált és egyedi szinten is el kell érnie a 100 százalékot.

A felügyeletek a sztenderd uniós előírás bizonyos pontjaitól a szabályozás által megengedett módon – szükség esetén a monetáris politikáért és a makroprudenciális politikáért felelős területekkel konzultálva – nemzeti hatáskörben eltérhetnek, ha ezt szektorszintű vagy egyedi intézményi sajátosságok indokolják. Ilyen például az egyedi szintű megfelelés alóli mentesítés, az egyedi pénznemenkénti devizális NSFR-re vonatkozó elvárás megfogalmazása vagy a kis, nem komplex bankok egyszerűsített NSFR-számításának engedélyezése.

Az MNB, a lehetőséggel élve, a kötelező tartalékra és a bank által nyújtott felmondható hitelkeretekre határozott meg stabilforrás-igényt, 50, illetve 5 százalékos értékben.

A jegybank a továbbiakban is folyamatosan vizsgálni fogja a diszkréciók alkalmazásának szükségességét, de nem várható egyéb, az EU-s szabályoktól lényegi eltérést okozó, a banki megfelelésre nagy hatással járó eltérés alkalmazása. A szabályozás lehetőséget ad arra is, hogy az MNB a jövőben az NSFR-t átmenetileg szigorítsa, ha olyan tagállami szinten azonosított rendszerkockázat merül fel, amely súlyosan negatív következményekkel jár, és amely nem kezelhető az EU-s keretrendszerben lefektetett NSFR-szabályok, diszkréciók segítségével.

Megugrott előírások

A bankok jelenlegi NSFR-megfele­léséről egyelőre – az első, a 2021 második negyedévére vonatkozó banki adatszolgáltatás beérkezéséig – becslés alapján kaphatunk képet. 2020 végén a szektor becsült átlagos mutatója 137 százalék volt, és a bankok többsége már most megfelel a bevezetésre váró követelménynek. A megfelelés stabilan alakult az utóbbi negyedévekben, vagyis a hazai banki finanszírozás a koronavírus-járvány ellenére is megbízható maradt. Alkalmazkodási szükséglet várhatóan csak kismértékben, egyes, bankcsoporthoz tartozó intézményeknél, egyedi szinten jelentkezhet, amire azok csoporton belüli ügyletek hosszításával reagálhatnak. A tényleges alkalmazkodás azonban függhet az egyes intézmények által az NSFR-re meghatározott belső limitek mértékétől is.

Az MNB nemzeti makropruden­ciális előírásokkal és LCR-rel felálló likviditási és finanszírozási szabályozási eszköztára tehát egy új követelménnyel bővül. Az MNB által a hazai sajátosságokra reflektálva korábban bevezetett eszközök alkalmazása továbbra is indokolt a már említett specifikus fókuszok és az NSFR által nem vagy nem kellő mértékben kezelt kockázati aspektusok miatt.

Az MNB folytatja az NSFR-hez való alkalmazkodás monitorozását, és a követelményt a becslések szerint aktuálisan még nem vagy csak szűken teljesítő bankokkal felügyeleti hatáskörében egyeztetéseket folytat annak érdekében, hogy a felkészülés, illetve a hamarosan induló kötelező megfelelés zökkenőmentes legyen. A már meglévő és az új szabályoknak köszönhetően továbbra is biztosítva lesz a hazai bankok stabil finanszírozása és ezáltal a bankrendszer biztonságos működése a reálgazdaság megfelelő mértékű hitelezésének fenntartása mellett.

* A szerzők a Magyar Nemzeti Bank munkatársai