Nehezen számszerűsíthető célok jellemzik az úgynevezett iparpolitikát. Ráadásul historikusan egyre nagyobb pénztek áramlanak erre a területre. A Solyndra napelemgyártót 2011-ben még mindössze 535 millió dollárral támogatta meg a washingtoni adminisztráció. A Trump-érában 18 milliárd dollár szövetségi pénzt fordítottak a Covid–19-vakcinák fejlesztésére. Most a Biden-adminisztráció kínai függést oldó csipprogramja 53 milliárd dollárt fordít a félvezetők gyártására és fejlesztésére. Nem beszélve az Energiaügyi Minisztérium 400 milliárd dolláros hitelcsomagjáról, amely a megújulóenergia-szektort támogatja.
Az elnök kritikusai szerint,
az iparpolitika megfoghatatlan célokat követ.
Nem számszerűsíthetők az előnyök és a költségek. Még azt sem lehet tudni biztosan, hogy az egyes ágazatok milyen mértékben részesülnek a kormányzati pénzből. Kinek kedveznek? Az autógyártóknak? A fegyvergyártóknak? Mire koncentrálnak? A repülőgépiparra, a szerszámgépekre, az ipari robotokra, az orvosi technológiára? Mindegyik területen használják a csipeket.
Akár helyes egy iparpolitika, akár helytelen, mindig speciális szempontok vezérlik, melyek torzítják a piacot, s emiatt a közgazdászok messzire kerülik az ilyen programokat
– mondta a The Wall Street Journalnak Gordon Hanson, a Harvard Egyetem iparpolitikával foglalkozó kutatója. Hozzátette: hosszan lehet sorolni a múltbéli iparpolitikai kudarcokat, vagyis
a bizalmatlanság korántsem alaptalan.
A kritikusok legfőbb érve, hogy New York állam közel egymilliárd dollárt költött a Tesla napelemgyárára, amely a hatástanulmányban ígért napelemeknek máig is csak a töredékét gyártja.
