Bővítési költségek: melyik olvasat?

Rengeteg olvasata lesz még az EU-bővítés költségeiről közzétett bizottsági jelentésnek. És mindegyiknek megvan a maga igaza, mert mindegyik mögött valós érdekek állnak. A magyar mögött is, a német mögött is, a bizottsági mögött is, az agrár-

lobbié mögött is. Mindenkinek tetsző igazságot tenni közöttük aligha lehet - számba venni őket már inkább.

Mert miről is van szó? Az EU-országok többsége - bár többnyire nem szereti, de belátja szükségét, hát - elvben már akarja a bővítést. Jó páran persze halogatnák a lehetséges legtávolabbi időpontig, de senki sem gondolja, hogy hosszabb távon fenntartható a megosztottság (vagy hogy ennek költsége számukra megérné). Ha viszont bővítés, akkor az a pénztárca oldaláról minimum három területet érint. Az egyik az a szolidaritási mechanizmus, amely lehetővé tesz bizonyos kiegyenlítődést az elmaradottabb és a fejlettebb EU-szereplők között. Ilyenkor tehát a gazdagabb tagországok áttételeken keresztül finanszíroznak valamennyit az elmaradottabbak felzárkózásából. Nem is feltétlen karitatív megfontolásból, hanem mert nekik is jó, ha ott is fejlett az infrastruktúra, van elég autópálya, működik a telefon, olajozott az üzleti életet kiszolgáló háttér, ha nem akar elmenekülni onnan a munkaerő, ha stabil a mindezt lefedő politikai környezet. (Mióta pedig már a pénz is közös, még kevésbé engedhetik meg, hogy teljesen elengedjék egymás kezét: saját gazdaságuk - is - láthatja kárát.)

Most azonban tíz olyan ország egyszeri befogadása a tét, amelyek mind elmaradottabbak még az EU-átlagnál is. Mindnél szükség volna a fenti szempontok szerinti fejlesztésekre. Külön-külön ez mindegyikük esetében érthető, EU-részről is elfogadható, felvállalható volna. Együtt azonban felvetnek legalább két gondot: ha csak a mai "EU-gazdagok" állják feléjük is a cechet, akkor számukra az az előny, ami a kiegyenlítődésből - igazából csak közelítésből - adódik, felemésztődik a hirtelen meglóduló, túlzott (segély)kiadások oldalán. Ha a mai kedvezményezetteknek is be kell szállniuk a terhek viselésébe, az ottaniak érzik megrövidítve magukat, hiszen még ők sincsenek "készen" - hát miért áldozzanak másokra is?!

Nem kevesebb konfliktust vet fel a mezőgazdaság ügye. Valaha azért találták ki, hogy legyen elég gazda, aki megmarad a földek mellett, és elég élelmiszert visz a városokba. Ma főként azt célozza, hogy lehetőleg már ne igyekezzen túl sok élelmiszert odavinni, mert így is van ott elég, de közben azért csak maradjon meg a földek mellett (megőrizve a vidéki környezetet, elkerülve a városok ellehetetlenülését). Ez megint olyan dolog, ami pénzbe kerül, és nyilván az részesedik belőle jobban, akinél szélesebb körű a tét, a vidéki gazdálkodói forma megőrzése. A többi úgy-ahogy kész megfizetni az árát, de mert hasznát inkább csak közvetve érzi, hát többnyire nem kevés vonakodással és visszatérő lázadozások közepette.

És akkor most beállítani készül tíz olyan ország, amelyik nem csekély arányban tovább növelné ezt az - adott modellben külső finanszírozásra is szoruló - agrárszektort és -területet.

Más szóval: kell a bővítés, de akárhova nyúlunk, éppen az EU létének legköltségesebb tételeit alaposan megterhelő gyakorlatot ígér az egész. Mindezt persze tudni lehetett már akkor is, amikor a bővítés megkezdését elhatározták. Lám, 1999-ben Berlinben már büdzsét is terveztek hozzá. De igazából már azt sem könnyen és szívesen tették, éppen a fenti dilemmák miatt. Mára pedig még nehezebbé vált szembenézni három újabb komplikációval.

Az egyik, hogy az akkor előre látott leendő új tagok száma csaknem megduplázódott. A másik, hogy az új jelöltek nemcsak többen vannak, de követelőzőbbek is, ráadásul nem is mindig alaptalanul: az a bizonyos agrárárrés például valóban sok területen rohamléptekben eltűnni látszik. A harmadik pedig, hogy a mindezt finanszírozni hivatott saját gazdasági háttér sehogyan sem akar a várt sebességre kapcsolni. Az EU lokomotívjának számító Németország éppen a bővítési költségbecslés napján kényszerült a bizottsági intés szégyenét megélni, gyenge gazdasági szereplése miatt.

És akkor most fordítsuk le mindezt a bizottság január 30-i házi feladatára! Legyen tekintettel a minél szélesebb bővítést óhajtó politikai akaratra is, a gyengélkedő gazdasági háttér szűkmarkúságára is és a jelöltek "egyenlő elbánást" követelő elvi-politikai érveire is. Mindezt úgy, hogy lehetőleg ne teremtsen alkupozíciókat determináló készhelyzetet egy olyan vitában, amelyben egyesek az agrárrendszer gyökeres reformját és "olcsóbbá tételét" akarnák, mások pedig még hisznek a mai gyakorlat bizonyos arányú átmentésében. Jusson mindenkinek a tortából, akkor is, ha több kéz nyúl érte, és maga a tészta nem lett nagyobb!

Ha mindezen környezetbe helyezzük el a bizottsági papírt, látható, hogy meglepően sok kézbe sikerült végül nyomni valamit. A pénzügyminiszterek megkapták a berlini keretszámokat, nincs túllépés, még az "első éves bővítési" forgatókönyvet is sikerült úgy-ahogy tiszteletben tartani. A jelöltek ugyan kevesebb regionális segélyt kapnak majd, mint remélték, viszont duplájára nő a saját forrásból könnyebben kiegészíthető kohéziós támogatás, főként, hogy esetükben nagyobb lesz a közösségi teherviselés aránya. Agrároldalon nincs ugyan 100 százalékos közvetlen pénzügyi támogatás, de mégis van 25 százalék, ami három év alatt egyharmadra mehet fel, miközben még egy éve is tartotta magát bármilyen támogatás teljes elutasítása, és még decemberben is legfeljebb 10 százaléknyi induló támogatást tartottak némelyek elképzelhetőnek. Mindeközben nő az EU beszállása abba a vidékfejlesztésként emlegetett alapba, ami egyebek között a korai nyugdíjazás támogatását is szolgálja.

Mindezek alapján tartják még kelet-európai oldalon is egyesek sok elemében konstruktívnak a papírt, amelyik láthatóan nem csak az egyik fél érdekei szerint próbált közös nevezőt találni. Vagy ahogyan az egyik, EU-kritikára hajlamos ország diplomatája fogalmazott: "Hivatalosan nem fogjuk szeretni. De igazából sokkal jobb, mint amire számítottunk."

Fóris györgy