A németek már nem állják a cechet

Szemlátomást az EU szívéig kezd hatolni az a kezdetben ártalmatlannak - jóllehet nehéznek - tetsző vita, hogy a különböző uniós politikák számára mennyibe fog kerülni tíz újabb ország felvétele. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a bővítési vitákban a mai tagokat a jelenlegi EU jövéjének alakulása izgatja a legjobban (azazhogy mindabból, ami eddig számukra bevált, mit lehet egy szélesebb unióba átmenteni). Ám a hét végén, a tizenötök külügyminisztereinek tanácskozásán minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált, hogy a bővítés ténye már csak egy távoli kiindulópontként, a problémákat felszínre hozó indítólökésként van csupán jelen, és az igazi tét a mai tagok közötti teherviselés jövőbeni története.

"Az egészet Kohl tolta el" - jegyezte meg az egyik EU-intézmény magas rangú (és mellesleg német nemzetiségű) illetékese egy háttérbeszélgetésen. "Ahhoz, hogy szabad kezet kapjon Mitterrand-tól Németország újraegyesítéséhez, mindenben engedett Párizsnak. Így állt el attól is, hogy újrarendezzék a közös büdzséhez való hozzájárulás tagok közötti megosztását." Németország befizetése az EU-költségvetésbe mindig is aránytalanul magas - 25-30 százalék között mozgó - volt, ezt azonban Bonnban sokáig lenyelték, nem kis részt a jól ismert "történelmi jóvátétel" jegyében is. A nyolcvanas évekre azonban ennek legitimitása már erősen megkopott, miközben a tizenkét tagúra nőtt közösség terhei kezdtek egészen másként festeni, mint a hajdani alapító hatoké.

Indokoltnak tűnt elgondolkodni bizonyos módosításokon, kellő háttér is adódott a "mocskos pénzügyek" megvitatására, miután Nagy-Britannia Vasladyje oly brutális nyíltsággal "visszakérte" a brit befizetés London szerint indokolatlanul magas hányadát. Léteztek az akkori bonni kabinetben is hasonló szándékok, de aztán leomlott a fal, és a játszma tétje hirtelen sokkal magasabb meg más is lett. A nagy taktikus Mitterrand pedig elég ügyesen keverte a kártyákat ahhoz, hogy leszerelje német barátjának az akkori európai történések szempontjából hirtelen kevésbé aktuálisnak tűnő vagy legalábbis túl sok mindenben látszólagos német előnyre játszó felvetését. És Németország megmaradt az EU kiugróan legmagasabb arányú nettó befizetőjének.

Azt már tizenöt tagállammal is látni lehetett, hogy a dolog így sokáig aligha lesz tartható: az 1999-es, reggel hétig tartó csúcsszintű berlini alkudozás a 2006-ig szóló közös költségvetés sarokszámairól azért is húzódott el oly sokáig, mert a német kormány - ügyesen maga mellé állítva a közösség másik három legjelentősebb befizetőjét - eleve a teherviselés módosításának szándékával indult az egész alkunak. Aztán mire eljutottak a 99-es hajnali végalkuig, Schröder - akinek nem játszott kezére, hogy soros elnökként csak hangtompítóval képviselhetett kizárólagos német érdekeket - a legtöbb területen engedni kényszerült. Már javában folytak a felvételi tárgyalások, és túl nagy volt a nyomás, hogy az "Agenda kudarca" zátonyra futtathatja a bővítést. Lokális válságok is nyomasztottak - a Santer-bizottság szégyenteljes lemondása -, és pszichológiailag sem segített, hogy éppen a csúccsal egy időben kezdtek el hullani az első NATO-bombák Jugoszláviára. Egy esetleges költségalkuválság hirtelen nagyon nemkívánatossá vált.

Ám ami "elment" egyszer, aligha fog elmenni még egyszer. Részint, mert a romló gazdasági helyzet immár kényszerítő abroncsként szorul a választásokra készülő berlini kabinetre. Másrészt - és főként - pedig azért, mert ma már nem a mai tagok egymás közötti teherviselése a fő tét, hanem tíz újabb, túlnyomórészt az EU-fejlettségi szinttől jelentős mértékben elmaradó tagállam integrálása. Ami felvet egy még alapvetőbb gondot: a mai ki- és befizetési mechanizmus 25 tagországra való kivetítését. A mostani rendszer szerint ugyanis ebben is Berlinnek kellene állnia a költségek oroszlánrészét. És hát ez az a cech, aminek vállalására Németország többé így nem lesz hajlandó - figyelmeztette a hét végén kollégáit Joschka Fischer.

Új játékszabályok kellenek, amelyek szerint az időközben meggazdagodott spanyolok, írek és mások is nagyobb induló összeget tesznek a közös kalapba, vagy beletörődnek abba, hogy az eddigieknél kevesebb kerül vissza hozzájuk - netán ráállnak egyes közös politikák "társfinanszírozására" a közösségi és a nemzeti büdzsék között.

Mindez persze igazából nem meglepetés: már Berlinben tudta mindenki, hogy az ottani végeredmény inkább jelentett időnyerést, mint hosszú távra szóló megoldást. És amikor a négy "kohéziós ország" (Görög-, Írország, Portugália és Spanyolország) elérte, hogy különböző címeken minden fontosabb pénzügyi követelésük teljesüljön, az is benne volt a levegőben, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom. Mert hamarosan eljön az idő, amikor nem négyen, hanem tizennégyen tartják a markukat - köztük egy Lengyelország méretű kéregető -, s akkor már megkerülhetetlen lesz a Berlinben félbehagyott házi feladat teljesítése: az osztozkodási és teherviselési mechanizmusok gyökeres átszabása.

Mindezt azonban sokan 2005- 2006-ra, a 2007-től kezdődő újabb költségvetés kihordásának idejére várták, nem pedig már 2002 elejére. Csak hát itt lép be a csatlakozási tárgyalások katalizátori szerepe, no meg a mai tagok azon visszatérő igénye - egy éve Nizzában, az intézményi reform vitájában is ez kísértett -, hogy lehetőleg még "maguk között" rendezzék azokat a leendő mechanizmusokat, amelyek szerint aztán majd tíz újabb tagállammal együtt kell hamarosan létezniük. Itt üt viszsza a már jól ismert csapda: sikerült kizárni az újabb feltételeket teremtő sorrendiséget - azaz a csatlakozási tárgyalások lezárásának formálisan immár nem előfeltétele a kulcs EU-politikák reformja -, ám ehelyett a reformok sarokkérdései közvetlenül megjelennek a bővítési folyamat aktuális vitáiban. Így vezethetett a tíz újabb tag befogadásának pénzügyi következményeit elemző bizottsági jelentés szinte azonnal az EU belső finanszírozási rendszerének vitájához. Kilátásba helyezve, hogy a csatlakozási tárgyalások idei végalkuiban - vagy annak hátterében - folyamatosan jelen lesz egy sor más tét és mögöttes megfontolás is. Zsúfolt évnek nézünk elébe.

Fóris György