Hegedűs Miklós: Fenyeget-e munkaerőhiány?

Ebben a kormányzati ciklusban nem először kerül napirendre - most éppen az éleződő választási hadjáratban -, hogy a magyar gazdaságnak a további dinamikus növekedéséhez több százezres, talán az egymilliót is megközelítő külső munkaerőre lenne szüksége. A közgazdaságtanban valamennyire is járatos ember számára teljességgel érthetetlen, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikai döntéshozók számára miért is tűnik egy ilyen mértékű többletmunkaerő elengedhetetlenül szükségesnek a gyors gazdasági növekedés fenntartásához.

A külföldi munkaerő szükségességére és annak nagyságára adandó válasznál alapvetően arra kell koncentrálni, hogy a gazdasági növekedés jellege és intenzitása milyen lesz, illetve milyen legyen a következő években, évtizedekben.

Abból a kétségtelenül sajnálatos és fájdalmas trendből indulhatunk ki, hogy az ország népessége folyamatosan és nem kis mértékben csökken. Továbbá az iskolázottsági szint örvendetes emelkedése késlelteti az aktívvá váló fiatalok munkába állását. Közép- és hosszabb távon új munkaerőforrásokra nem igazán számíthatunk, így a mostani 4,1 millió fős, gazdaságilag aktív népesség nem növelhető, inkább enyhén csökkenővé válik. A mostani 3,8-3,9 millió főre tehető foglalkoztatotti létszám sem bővíthető, tekintettel a gyorsan változó gazdasági szerkezettel összefüggő, úgynevezett strukturális munkanélküliségre is.

Az EU-országokhoz történő közelítés és felzárkózás legfőbb forrása és területe ugyanakkor a gazdasági hatékonyság és kiemelten a termelékenység további dinamikus növelése. A számok azt mutatják, hogy a jelenlegi közel 4 milliós munkaerővel a GDP több mint megkétszerezhető az EU-ban elért termelékenységi szint elérése esetén. A tényleges tartalékok ennél jóval nagyobbak, miután a gazdasági fejlődés eddig is jelentős szerkezeti változásokkal járt - és a jövőben még inkább így lesz -, s a termelékenység szintje és dinamikája a különböző nemzetgazdasági ágazatok között meglehetősen eltérő. Csak egy hazai példa a gazdasági szerkezetváltás drámai termelékenységi hatásának érzékeltetésére: a 90-es évek elején a hírközlési alágazat a hazai GDP-ben százalékban alig kifejezhető arányt képviselt, 2001-ben azonban már a bruttó hazai termék közel 4 százalékát teszi ki. Ebben az alágazatban foglalkoztatott létszám a 90-es évek elején alig növekedett, az utóbbi három évben pedig erőteljesen csökkenni kezdett, s jelenleg csupán 35 ezer fő. A mezőgazdaság ezzel szemben a GDP alig 5 százalékát adja, miközben a foglalkoztatottak száma a hivatalos adatok szerint 250 ezer fő, a tényleges munkavállalók száma ennek közel duplája.

A mezőgazdaság és a foglalkoztatás kapcsán egyidejűleg érdemes utalni arra, hogy a hazai agrárszférának az EU-ba történő beépülése, az ott érvényesülő versenykövetelményekhez való igazodása, az agrárjövedelmek közelítése az uniós átlaghoz igen jelentős létszámkibocsátást feltételez. Ez az átrendeződés önmagában is igen fájdalmas lesz, de különösen abban az esetben, ha a gyorsan fejlődő ágazatok esetleges létszámigényét külső munkaerővel kívánjuk kielégíteni.

De nemcsak a különböző nemzetgazdasági ágazatok között mutatható ki igen eltérő termelékenységi szint, hanem például a feldolgozóiparon belül is. A 90-es évek növekedésének meghatározó elemét adó feldolgozóiparban jelentős szerkezeti átrendeződés következett be, az úgynevezett high-tech iparágak adták az ipari növekmény teljes egészét. Az évtized végére Magyarország a high-tech iparágak súlyarányát tekintve az öt legfejlettebb ország-csoportba került. A statisztikai adatok szerint ezen iparágak termelékenysége legalább egy nagyságrenddel nagyobb, mint a gazdaság egészéé. A kettős könyvelést vezető feldolgozóipari cégek egy főre jutó termelése 1995-2000 között az ötszörösére nőtt, miközben az élelmiszeriparban csupán megduplázódott, de az iroda- és számítógépgyártásban 1995-98 között megtízszereződött. Az iroda- és számítógépgyártásban az egy főre jutó termelés a 90-es évek második felében tízszer nagyobb volt, mint a feldolgozóipar egészében.

A példaszerűen említett termelékenységi viszonyok csak annak érzékeltetésére szolgálnak, hogy az utóbbi évtized gazdasági fejlődése itthon és külföldön egyaránt olyan jellegűvé vált, amely erőteljesen csökkenti az egységnyi GDP előállításához szükséges munkaerőt. Nem véletlen, hogy az EU, de a legfrissebb hírek szerint a munkanélküliség szempontjából mintaállamnak tekintett Japán számára is a legnagyobb társadalmi és gazdasági kihívás már jelenleg is - de még inkább a jövőben - a foglalkoztatás társadalmilag és szociálisan elfogadható szintjének biztosítása.

Magyarországon az elmúlt években a gazdaságpolitikai szándékoknak megfelelően felgyorsult az úgynevezett infokommunikációs gazdaság és társadalom kiépülését jelentő folyamat. Ezt jelzi, hogy a szélesebben értelmezett infokommunikációs szektor - eszközök gyártása, kereskedelme, a hírközlés egésze, szolgáltatások - napjainkban már a GDP 8-9 százalékát adja, és nem kétséges további gyors térhódítása. A hatásvizsgálatok szerint az infokommunikációs szektorban nemcsak a termelékenység magas és emelkedik gyorsan, hanem az infokommunikációs eszközöket és szolgáltatásokat felhasználóknál erőteljesen csökkenti a tevékenységek végzésének munkaerőigényét.

Az eddig említettek is meggyőzően igazolják talán, hogy a gazdasági fejlődés várható trendje az élőmunka fokozatosan csökkenő igénybevételét valószínűsíti. A gyors gazdasági növekedés dinamikus makro- és mikroszerkezet-váltást, erőteljes innovációt és emelkedő termelékenységet feltételez. Egy ilyen gazdasági pálya - amely jellemző a legfejlettebb piacgazdaságra - nem több, hanem jobban képzett, magasan kvalifikált munkaerőt kíván, és minden valószínűség szerint nem munkaerőhiányt, hanem a gazdaságpolitika által kezelendő foglalkoztatási, munkanélküliségi gondokat gerjeszt.

Pontosan nem tudni tehát, hogy milyen okok alapján kerül ismételten szőnyegre a külső munkaerő több százezres szükséglete: ami nagy bizonyossággal valószínűsíthető, hogy ennek gazdasági és növekedési racionalitása enyhén szólva is megkérdőjelezhető. Amennyiben mégis sor kerülne a folyamatok megerőszakolásával az előttünk álló évtizedben a nagy tömegű külső munkaerő bevonására, annak következménye nem a gazdasági bővülés gyorsulása lenne, hanem éppen ellenkezőleg, a növekedés, a modernizáció, a szerkezetváltás, az innováció lassulása, valamint a bérek stagnálása következne be, az "alacsony bérű ország" nem éppen hízelgő és kívánatos státusának távlatos rögzülése elkerülhetetlen lenne.