Tálas Péter: Az európai törpék realitásérzéke

"Az igazság az, hogy Európa katonailag törpe" - fakadt ki nemrégiben George Robertson NATO-főtitkár, sőt állítólag burkoltan még lemondással is fenyegetőzött az európai hadi és civil védelmi költségvetések szűkössége miatt. Minden tiszteletem e kiváló brit férfiúé, de ez a megjegyzése nem igazán hatott rám az újdonság erejével. Az észak-atlanti szövetség első emberének szavai ugyanis mindössze az Egyesült Államok és Európa között 1945 óta fennálló aszimmetrikus biztonságpolitikai helyzetet konstatálták, nem csekély lekicsinyléssel az öreg kontinensre nézve. De mégsem ez utóbbi miatt időzöm el a főtitkár megjegyzésénél, hanem azért, mert magam e probléma kapcsán elsősorban arra kérdeznék rá: vajon alig több mint 12 évvel a kétpólusú világrend bukása után elvárható-e Európától, hogy katonailag ne legyen törpe? Hajlok arra, hogy a válasz inkább nemleges.

Az utóbbi időben szeretünk megfeledkezni arról, hogy a bipoláris világrend időszakában - ha biztonságpolitikai kérdésekről volt szó - a két szuperhatalom saját szövetségeseit is felettébb rövid pórázon tartotta. Nem csupán abban az értelemben, hogy a leglényegesebb kérdésekről csupán az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyhatott érdemi párbeszéd, de olyan értelemben is, hogy a fegyverkezési verseny gazdasági-technikai hozadékát is a két nagy igyekezett magának lefölözni. Nem véletlen tehát, hogy akkoriban komoly, a legmodernebb eszközökre kiterjedő hadiipari együttműködésre sem Moszkva, sem pedig Washington nem volt fogékony még saját szövetségeseivel sem. A katonai képességek és erőviszonyok terén mutatkozó transzatlanti szakadék nem az elmúlt 12 év terméke.

Mármost felvethető persze, hogy Európa miért nem vetkőzte le említett törpeségét az elmúlt 12 esztendőben, vagy legalább azóta, amióta Maastricht a kül- és biztonságpolitikát is beemelte az EU ún. pillérei közé. Bármilyen banálisnak is hat, úgy vélem, ennek egyik legfőbb oka az idő rövidsége. Olyan 10-12 évről beszélünk ugyanis, amelynek legelején a két világháborút megért öreg kontinensen mindenkit rabul ejtett a leszerelési láz, a "béke osztalékainak" begyűjtése, a kormányok pedig boldogan csökkentették a védelmi költségvetéseket, ha ezzel képesek voltak némileg enyhíteni a maastrichti konvergenciakritériumok költségvetési szigorának következményeit. De hozzátehetjük azt is, hogy az Egyesült Államok sem sietett megnyitni hadiiparát a szövetségesek előtt, legalábbis nem olyan mértékben, ami komoly technológiai transzfert jelentett volna európai partnerei számára. Vagyis motivációk híján a védelemre fordítható pénzek egész egyszerűen máshová kerültek az európai NATO-tagállamokban, ami valóban tovább növelte a technológiai szakadékot az Atlanti-óceán két partja között.

Miként tovább növelték azt az eltérő politikai ambícióik is. Az Egyesült Államok ugyanis a kétpólusú világrend bukását követően sem szűnt meg globális katonai nagyhatalomnak lenni (sőt most már egyedül uralta a terepet), továbbra is ekként viselkedett, ennek minden látványos tartozékával. A világgazdaság szorítása és a bipolaritás után keletkezett politikai vákuum pedig nem tette lehetővé Washington számára, hogy gyökeresen szakítson azzal a korábbi szemlélettel, amely a hadiipart, illetve a kettős rendeltetésű technológiák fejlesztését az amerikai gazdaság motorjának tekinti. Európának ezzel szemben éppen elég problémát jelentett saját kontinense, a kelet-közép-európai politikai földindulás normális mederbe terelése, amelyet ráadásul - a bipolaritásból kilépett katonai törpeként - többnyire a válságkezelés elasztikusabb eszközeivel, a nem katonai dimenziókat előtérbe helyezve igyekezett és kényszerült megoldani. Ráadásul itt egészen különböző külpolitikai orientációjú és történelmi hagyományú - s nemegyszer egymással is vetélkedő - országoknak kell(ene) összecsiszolniuk válságkezelési eszközeiket és mechanizmusaikat, ami önmagában is kizárja az amerikai típusú határozottságot.

Mindezt csupán azért említem, mert cseppet sem vagyok biztos abban, hogy a hadi és civil védelmi költségvetések egyszerű emelésével - a közös intézmények megteremtésére vonatkozó politikai akarat hiányában - legyőzhető Európa katonai törpesége. Ez utóbbit ugyanis sokak szerint nem annyira az európai védelmi büdzsék szűkössége akadályozta meg az elmúlt évtizedben, hanem az, hogy a védelemre fordított összegeket az ésszerűtlen (az egyes funkciókat gyakran megtizenötszöröző) struktúrák kontraproduktív módon emésztették fel. Vagyis kritika mindenekelőtt azt a politikai impotenciát kell érje, amely az amerikai biztonságpolitikai gyámkodást lazítani kívánó Európában megakadályozta egy alternatív közös védelmi struktúra kialakítását. Más kérdés, hogy ez sem kizárólag csupán Európa felelőssége, hiszen az EU ez irányú törekvései kapcsán jelenleg éppen az az Egyesült Államok bírálja legerőtelje-

sebben a védelmi struktúrák megkettőződését, amely úgy próbál megszabadulni az öreg kontinensen való szerepvállalása katonailag, pénzügyileg és belpolitikailag is egyre nyomasztóbbá váló terhétől, hogy közben ne csorbuljon a hidegháború feltételei között kialakított európai pozíciója, és könnyen kezelhető partnerként maga mellett tartsa Európát a világpolitika porondján.

S végül: George Robertson NATO-főtitkár kijelentésének felettébb pikáns politikai töltetet ad, hogy egy olyan időpontban hangzott el, amikor a NATO-t mint szövetséget nem annyira Európa mellőzi, hanem - ahogyan azt Afganisztán esete mutatja - éppen az Egyesült Államok kerüli ki látványosan. Egyébként pedig, ha jobban szemügyre vesszük, korántsem arról van szó, hogy Európa ne lenne hajlandó áldozni a biztonság és a védelem érdekében. Sőt ellenkezőleg: az Eurobarometer legutóbbi öt felmérése szerint az európai társadalmak körében igencsak népszerű a védelmi szféra. Az megint más kérdés - és igencsak elgondolkodtató -, hogy ez a támogatás ugyanakkor nem a NATO-n belüli európai biztonsági és védelmi identitásra (ESDI) vonatkozik, hanem az önálló európai védelempolitikára (ESDP). S ez az álláspont - legalábbis az utóbbi időben megerősödő NATO-szkeptikus hangokat hallva - akár az európai törpék realitásérzékének tanújele is lehet.