Az, hogy mennyi babér teremhet Colin Powellnek közel-keleti körútján, attól függ, mi az amerikai külügyminiszter leckefeladata. Ha az izraeli-palesztin viszályra kell átfogó megoldást találnia, akkor valószínűleg kevéske lesz a krumplilevesbe való. Ha viszont - és ez a valószínűbb - az arab egységfrontot kell helyreállítania, hogy biztosítsa az USA hátországát a terrorizmus elleni harc címén Irak ellen indítandó támadáshoz, akkor már bővebb tere van az esélylatolgatásnak.

Utóbbi esetben elég, ha eléri azt, hogy izraeliek és palesztinok akármiről - tűzszünettől a palesztin állam elismeréséig bármiről - hosszúnak, tartósnak ígérkező tárgyalásokat kezdjenek. Ekkor a szűkebb térségre vonatkozóan jelenteni lehet: a folyamat elkezdődött, ki kell várni a gyötrelmesen nehéznek mutatkozó megbeszélések végét. A konzervatívabb iszlám országoknak ez föltehetőleg elég lesz ahhoz, hogy megerősítsék korábbi szolidaritásukat Washingtonnal. A keményvonalasak egy részének megpuhítása azonban szintén Powellra vár: e héten Libanont és Szíriát keresi fel - nyilván az izraeli-palesztin ellentét összefüggésében, de éppen ezzel kapcsolatos álláspontjuk határozza meg viselkedésüket az arab államok összességén belül.

A hét végi izraeli és rámalláhi tárgyalásokon Powell a jelek szerint éppen annyit csikart ki, amennyi távlatilag az USA-nak szükséges. Saron izraeli kormányfő megígérte: nem kebelezi újra be a palesztin területeket; igaz, a kivonulásra sem adott időpontot. Arafat palesztin elnök pedig kiadta azt a régen várt nyilatkozatot - arabul -, amely elítéli az izraeli polgári személyek elleni merényleteket; igaz, nem követeli leállításukat. Közben a Zinni amerikai különmegbízottal tárgyaló palesztinok elismert hatóságuk működésképtelenségére hivatkozva új bizottság felállítását javasolták a károk felbecsülésére. Ez az új bizottság akár Arafat aktív politikai szereplésének végét is jelentheti. (SzH)