A közelmúltban a napi politika igencsak bezavart az olajárakba. A múlt heti, "három nap alatt háromelnökös" venezuelai államcsíny az olajkínálat megugrásával, az egyelőre vaktöltényes iraki olajfegyver bevetése pedig szűkülésével fenyegetett. Venezuela egyébként mára olajpiaci szempontból lefutott történet. Miután ugyanis Hugo Chávez elnök a posztján maradt, elhárult az a veszély is, hogy az ország esetleg már nem lesz olyan stabil tagja az OPEC-nek, mint eddig. A kartell kínálatszűkítő politikáját tehát emiatt nem fenyegeti veszély, így stabilak maradhatnak az árak is. Önmagában az iraki kivitel leállítása sem túl bénító. Gond akkor lehet, ha csatlakoznak az ország Izrael támogatói elleni embargójához más termelők is. (Úgy tetszik, erre Irán és Líbia meglehetősen nyitott.) Csatlakozók nélkül viszont a kínálat további szűkülése s ezzel az árak megugrása sem tűnik túl közelinek.

A mostanában megfogalmazott árelőrejelzések végszámai jórészt attól függenek, hogy melyik elemző szerint mennyiben kell tartani a fenti politikai történések piaci hatásaitól, mellettük milyen súllyal kell figyelembe venni a termelők aktuális kínálati taktikáját, hogyan alakul a nagy olajfelhasználó gazdaságok energiaszükséglete, s mit változtatnak mindezeken az időjárás esetlegességeivel színezett szezonális hatások. A felsoroltak alapján többségük arra jut, hogy pillanatnyilag sok is az olaj, meg drága is, s ez egy ideig még így marad.

Ám ez csak a felszín. Körülbelül két éve sokkal mélyrehatóbb, ennélfogva hoszszabb távú átalakulásokat sejtető változások indultak az olajpiacon. Kiélezett harc kezdődött a világ legnagyobb olajszállítója címért Szaúd-Arábia és a helyére pályázó Oroszország között. A verseny tétje persze nem maga a számszerű fölény, ahogyan az orosz olajtermelés felfuttatása sem egyszerű mennyiségi változás. Immár bőségben a piacra dobott olaja mellett Oroszország megbízható politikai és átlátható üzleti partnerséget is kínál, mindenekelőtt az Egyesült Államok számára. Utóbbinak ez olyan időkben lehet nagyon fontos, amikor fő olajellátóitól, az OPEC-államoktól érkező szállítmányok politikai okból netán elakadhatnak. Vagyis éppen most is, amikor Irak ilyesmin munkálkodik, a maga napi 700 ezer hordójának visszatartásával példát mutatva.

Az oroszok olajpiaci dominanciájának erősödése új helyzetet teremtene Amerika biztonsága, Oroszország globális szerepe, Szaúd-Arábia piaci súlya és az OPEC jelentősége szempontjából is. Tegyük persze hozzá, hogy jelenleg nincs túl sok realitása annak, hogy az oroszok az Egyesült Államoknak szállítsanak olajat, hacsak nem Szahalinról. Nincsenek ehhez szükséges mély vizű olajkikötőik, a távol-keletiekről történő szállítás pedig csak a mostaninál jóval magasabb olajárak mellett érné meg a kikötők és a lelőhelyek közötti nagy távolság miatt.

A két éve felgyorsult verseny csírája egyébként már benne volt a felbomlott Szovjetuniótól örökölt, leromlott, hanyatló termelésű orosz olajiparban. Nyilvánvaló volt a talpra állás szükségessége, de az is, hogy ehhez a rengeteg pénz befektetése mellett át kell alakítani az ágazat szerkezetét, piacgazdasági pályára állítani az országot, s nem utolsósorban átláthatóvá tenni a cégeket. Utóbbival nem is főként a befektetők előtt akarták vonzóvá tenni a vállalatokat, hanem a partnerek, hitelezők előtt.

A fáradozás apránként beérik. Az orosz olajipar kivitele nő, újabb meg újabb kvótacsökkentésre kényszerítve ezzel az önmaga szabta exportkorlátokat sem túl komolyan vevő OPEC-et. A szaúdiakkal folyó termelési verseny egyre jobban próbára tette az OPEC árellenőrző képességét is. A múlt őszre már olajban úszott a világpiac, a hordónkénti árak húsz dollár alá estek. Ehhez azonban más is hozzájárult. A világgazdasági fejlődés lassulása miatt ekkorra megcsappant az olaj iránti kereslet, a helyzet pedig csak romlott az Amerika elleni szeptember 11-i terrormerénylet nyomán. Oroszország erősödő olajpiaci dominanciája ekkor már szépen megmutatkozott. Úgy tűnt, még át is veheti az OPEC világpiaci szerepét, amikor az Egyesült Államok által indított "háború a terror ellen" nyomán kétségek merültek fel az arab világból érkező olajszállítmányokkal kapcsolatban. Oroszország azonnal jelezte, hogy kész növelni termelését az árak stabilitása és az ellátás biztonsága érdekében.

Az árak stabilitásán az OPEC is munkálkodott. A húsz dollár alatti olajárakat olyannyira elfogadhatatlannak tartotta, hogy tagjai - a világpiacot, de még talán önmagukat is meglepve - ez év elejétől szigorúan betartották a tavaly decemberben megfogalmazott kvótacsökkentésüket. Unszolásukra akciójukhoz inkább kisebb, mint nagyobb arányban szervezeten kívüli termelők is csatlakoztak. Nem csoda, hogy az élre törő Oroszország, mint az egyik "OPEC-pártoló tag", meglehetősen nehezen hajlott a kivitel visszafogására, s a megállapodást se nagyon tartotta be.

A szeptemberi sokk piaci hatása mára múlóban van, a fejlett gazdaságú országok ismét erősödnek (vagyis nő az olajkereslet), az árak az OPEC kedve szerint alakulnak. Újból kedveztek a feltételek a szaúdi-orosz versenynek. Az idén februárban az oroszok már több olajat dobtak a világpiacra, mint riválisuk. A vetélkedés áldozatai szakértők szerint a kisebb olajtermelő országok, illetve azon állami olajmonopol-vállalatok lesznek, amelyek nem engednek be idegen tőkét, így viszont versenyképességük romlik. A OPEC-államokon kívül termelő nemzetközi olajvállalatokat viszont aligha zavarja Oroszország piaci szerepének erősödése.

Mindazonáltal - ha Oroszország előretörne is - Szaúd-Arábiának kivételes helyzete marad az olajpiacon. Övé a világ készleteinek negyede, olaját sokkal kedvezőbb természeti körülmények közepette hozza a felszínre, mint az oroszok. Tartalékai alapján stabil maga az OPEC pozíciója is, országai területén van a világ bizonyított készleteinek több mint 60 százaléka. A kartellnek megmarad az ereje arra, hogy a világpiaci árak bizonyos szint alá esésének gátat vessen, de arra is, hogy azokat ne engedje olyan magasra, hogy tartalék kapacitásokat kelljen üzembe helyezni.