Aki azt hitte, hogy a "nyolcaknak" és a "vilniusiaknak" a keményvonalas amerikai Irak-politika melletti nyílt kiállását az ezzel szembehelyezkedő uniós országok szó nélkül hagyják, az vagy nem ismeri az európai politikát, vagy egyszerűen tudatos struccpolitikát folytat. Éppen ezért lepett meg a francia elnök szavait követő elementáris térségbeli felháborodás (végül is csaknem fél hónap állt a címzettek rendelkezésére, hogy lélekben felkészüljenek a fejmosásra).

Mint említettem, megértem, hogy Chirac vállalta magára a szigorú pedellus szerepét. Egyrészt, mert ma az általa képviselt Irak-politika élvezi Európában a legnagyobb támogatottságot (a francia jobb- és baloldal mellett ugyanis az európai közvélemény többsége is őt hitelesíti). Másrészt, mert Irak kapcsán - a németek mellett - a franciákra és személy szerint Chiracra zúdult az óceántúlparti politikai gyalázkodások túlnyomó többsége, miközben a saját közvéleményükkel (is) szembehelyezkedő "levelezők" elégedett vállveregetéseket zsebelhettek be. S ezt azért kicsit igazságtalannak tartom. Másfelől viszont sajnálom, hogy épp az Élysée-palota ura vállalta fel a dorgálást, mert úgy vélem, hogy a hagyományos párizsi különutasságára való hivatkozással felettébb gyorsan térnek majd napirendre a francia elnök szavai fölött azok, akikhez szólt. Pedig néhány dolgon érdemes lenne elgondolkodni.

Itt és most nem foglalkoznék a levélírók olyan érveivel, hogy "akkor még nem volt közös uniós álláspont" (volt, az EU-külügymi-niszterek január 27-ei állásfoglalása), illetve hogy a levéllel az egységes európai álláspont kialakítását kívánták elősegíteni (rajtuk kívül senki nem értelmezte így). Még csak azt sem firtatom, hogy miért nem jutott eszébe egyetlen aláírónak sem megkérdezni - elsősorban a tagjelölteknek -, hogy ugyan már megkapja-e előzetesen a levél szövegét Párizs és Berlin vagy legalább Prodi és Solana (ha már az egységes európai álláspont elősegítéséről van szó)? S végül nem kívánom mérlegelni azt sem, hogy a levél aláíróinak döntését mennyiben befolyásolták a csatlakozási tárgyalások folyamán elszenvedett sérelmek, illetve - szegények lévén - az Egyesült Államok politikájával való viszonylag olcsó szolidaritás lehetősége. Egy ilyen döntés eredőjében ugyanis természetesen ezek az elhallgatott politikai vektorok is megtalálhatók.

Mindezt nem firtatom, mert ezeknél az "apróságoknál" jóval nagyobb problémákat érzek a dolgok mögött. Azt ugyanis a francia elnök meglehetős eufemizmussal minősítette "neveletlenségnek", hogy a tagjelöltek az Európa megosztottságát ország-világ elé táró levél aláírására az uniós tagságukat felettébb jóindulatú politikai döntéssel biztosító koppenhágai csúcs után kerítettek sort. Ráadásul tették ezt valóban "éretlenül", azelőtt, mielőtt bármiféle tapasztalatot szerezhettek volna a közös kül- és biztonságpolitika unión belüli működéséről, és stabil, komoly vitákban kialakított konszenzuson alapuló nemzeti álláspontok fogalmazódtak volna meg országaikban az Európai Unió politikai dimenzióit érintő kérdésekről. Azokról, amelyekről - Chirac szavaival élve - a jelenlegi családtagok már évek, olykor évtizedek óta vitatkoznak, s amelyekkel a tagjelöltek ténylegesen csak a belépést követően szembesülhetnek. Vagyis a tagjelöltek - sportnyelven szólva - edzés és cipő nélkül, a partvonalról kiabálták be, hogyan játsszon az unió.