A szakadék széle
Állítólag John Foster Dulles, egykori amerikai külügyminisztertől származik a mondás, amelyből a magyarul rémesen hangzó "szakadék szélén való táncolás" kifejezés származik, s amely valami jóvátehetetlen dolognak a bekövetkeztétől volna hivatott óva inteni. Igaz, Dullesnél ennek olyan értelme volt, hogy ők tudják, mikor kell a mélység peremétől elhátrálni. E mostani "előre bejelentett" (iraki) háború krónikájának a kezdetén igen jó lenne tudni, hogy George W. Bush amerikai elnök mennyire van birtokában a dullesi erényeknek.
A szakadék ugyanis nem maga az iraki háború lenne, hanem az, hogy ez elnyelheti, maga alá temetheti az 1945 óta kialakult szerkezet tartópilléreit, illetve közülük csak kettőt: az ENSZ-t, különösen a Biztonsági Tanácsot, illetve a NATO-t. Mindkét grémium működési mechanizmusa a konszenzuson alapul, amelyet viták, egyeztetések, diplomáciai aprómunkák során alakítanak ki, s ha valamelyik résztvevő számára a körvonalazódó végeredmény végképp elfogadhatatlan, akkor él vétójogával. A BT-ben ez az öt alapító (állandó) tagot illeti meg, a NATO-ban valamennyit. Most Washington az Irak elleni háború erőltetésével annak az ódiumát vállalja magára, hogy olyasmit visz végbe, amihez sem itt, sem ott nem szerezte meg a szükséges egyetértést. Formailag a NATO annyiban kikapcsolható, hogy az amerikai haderő nem a szövetség égisze alatt jár el; politikailag mindazonáltal ez sem kockázatmentes, még akkor sem, ha tudjuk, hogy "a NATO" az USA nélkül mozgásképtelen. Míg a NATO-ban Washington "csak" Európa kontinentális hatalmaival került szembe, addig a BT-ben Franciaországon kívül még két másik vétójogú hatalommal, Oroszországgal és Kínával is. Ha Bushnak a BT csak arra jó, hogy színvallásra késztesse azt, aki nem parírozik neki, és - mint deklarálta - kész BT-hozzájárulás nélkül is lebonyolítani az akciót, akkor azt is vállalja, hogy rászabadítja a világra a normanélküliséget. (SzH)
