A magántőke nélkül nem megy

Nem tudni, vannak-e érdeklődők a kórházak, rendelőintézetek megvásárlására. A kormánykoalíció egészségügyi meghatalmazottja mindenesetre bizakodó, azt mondja, komoly pénzügyi befektetési alapok érdeklődnek az átalakuló kórházi, szakrendelői hálózat iránt. Ezért már azon törik az egészségügy-korszerűsítési programiroda szakemberei a fejüket, hogy a Magyar Kereskedelemfejlesztési és Befektetésösztönzési Kht. (ITDH) mintájára az egészségügyi befektetéseket összefogó szervezetet hozzanak létre, amely összefogja és kiközvetíti a magántőkét. Erre azért is szükség lenne, hogy a pénz azokba a régiókba, orvosi szakterületekre csordogáljon, ahol arra valóban szükség van.

Hogy az optimizmus mennyire helyénvaló, több év múlva derül csak ki. A befektetni szándékozók a jó piaci pozíció érdekében érthető módon nem adják ki magukat. A több lábon álló multinacionális cégcsoportok kivárnak, van idejük bőven, egyik termelőegységük, szolgáltatásuk eltartja a másikat, s nem marad el a nyereség sem.

Valószínűbbnek tűnik, hogy az első privatizőrök a már nálunk is gyökeret vert kisebb, vagy közepesnek tartott cégek lesznek. Köztük esetleg a jó tíz éve a magyar vesebetegek dializálását rendbe tevő művese-szolgáltatók. Különösen azok, amelyek képesek a teljes kórháztechnikai ellátásra, az infúzió-előállítástól a kórházi ágyak telepítéséig. Amelyeknél a haszon nem a művese-szolgáltatáson van meg, hanem a teljes gyógyítási szolgáltatási láncon. Közszájon forognak befektetőként a drága laboratóriumi technikákat telepítő cégek, annál inkább, mert jók a hazai szakmai referenciáik, s némelyeknek most jó a széljárás is, mondják.

Tény, minden privatizációnak voltak és lesznek vesztesei és nyertesei, s mindig az jár jobban, aki a húsosfazék mellett van.

Ám az egészségügy speciális piac, megköveteli a színvonalas betegellátás garanciáját, amit a kórháztörvénynek és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeleteknek kell biztosítani.

Az egyik garancia adott: nem változik a közfinanszírozás. Az OEP csakúgy, mint most, a jövőben is a tulajdonosoktól függetlenül köt szerződést a gyógyintézményekkel a betegellátásra. Ugyanazért a szolgáltatásért ugyanannyit fizet a magánintézménynek, mint az önkormányzat tulajdonában lévőnek. Változatlan marad az egészségbiztosítási törvény is, ami a tb-járulék fejében mindenkinek az állapotának megfelelő gyógyítást garantálja, amit egyébként az alkotmány is előír. S ha a jelenlegi formában fogadja el a parlament a kórháztörvényt, a jövőben kizárt, hogy a jól fizető beavatkozások kerüljenek magánkézbe, privatizálni csak teljes kórházat lehet.

Látszólag tehát minden rendben lenne, a Magyar Orvosi Kamara vezető testülete sem berzenkedik immár, kisebb-nagyobb fakardozás inkább csak a végeken folyik. A doktorok ugyan a szellemi apportjuk fejében nem kaphatnak tulajdonrészt a kórházakban, ám kedvezményes hitel révén mégiscsak tulajdonrészt vásárolhatnak.

Mi hát a baj az egészségügyi intézmények átalakítását szolgáló törvénnyel? Az ellenzéki pártok és a legnagyobb szakszervezet kifogásolja a forprofit kórházi forma lehetőségét, s azt, hogy gyógyszer-, illetve orvosi műszergyártók is befektessenek az ágazatba. Ellenzik, bár tudják, strómanok voltak, vannak és lesznek. Úgy gondolják, a törvénynek mégiscsak van visszatartó ereje a jogállamokban.

A legtöbben belefáradtak már az oly sokszor beharangozott egészségügyi reformba, az egymást váltó kormányok újabbnál újabb terveibe, amelyek végrehajtására egyiküknek sem jutott ideje, ereje. Nem kétséges, hogy az állami költségvetés nem képes pótolni az ágazat forráshiányát, szükség van a magánbefektetőkre. Ám az csak később derül ki, elég vonzerőt jelent-e számukra, hogy immár törvényi garanciákkal százmilliárdokat invesztáljanak a magyar egészségügybe.