Európai békéltető show

Tulajdonképpen megértem kollégáimat, hiszen az említett események önmagukban - őszintén szólva - engem sem igazán ihlettek meg. Persze írhatnék arról, hogy a tizenegyedik EU-Oroszország csúcson - a szokásos, bejáratott, már-már unalmas napirend mellett - csupán az okozott kisebb meghökkenést, s adott élcelődésre alkalmat a rosszmájúaknak, hogy Vagyimir Putyin elnök - fellelkesedve a kalinyingrádi sikeren - ezúttal immár egész Európára kért vízummentességet honfitársai számára; hogy George W. Bush és Jacques Chirac felettébb gondosan ügyelt arra, nehogy itt kerüljön sor az első (már előzetesen történelminek kikiáltott) posztiraki kézfogásukra. Vagy megemlíthetném, hogy az eviani csúcsról mindenki elégedetten vihette el saját politikai csecsebecséjét: George Bush a közel-keleti "útitervhez" besöpört G8-as támogatást, illetve Észak-Korea és Irán hivatalos megdorgálását, Jacques Chirac pedig úgy házigazdáskodhatott a legfejlettebbek csúcsán, mint a multipoláris világrend és a planéta szegényeinek felkent szószólója. Madrid kapcsán pedig elmondhatnám, hogy a NATO-külügyminiszterek - miként az várható volt - igen rutinosan játszották el azt, mint ha az elmúlt hónapokban az égvilágon semmi rendkívüli nem történt volna a szövetségen belül, de ha mégis, akkor a mindig erős szervezet megacélosodva került volna ki a Irak nevezetű kórból. Vagyis az elmúlt hét vége után úgy tűnhet, hogy a világ szekere - előbb vagy utóbb, de - visszatér a régi kerékvágásba.

És paradox módon pont ez az, ami miatt írok.

Én ugyanis nem örülök az ilyen nagy békességnek. Nem örülök az olyan békéknek, amelyek még mindig a bipolaritás korából kiinduló régi kerékvágásba kényszerítik vissza a világ szekerét, jelesül - itt és most - Európa és az Egyesült Államok kapcsolatát, ahelyett hogy egy új, a korábbinál járhatóbb utat keresnének neki. De hogy ne fogalmazzak rébuszokban: az elmúlt hét végén megtartott csúcsokon én magam kemény vitákat reméltem, persze immár kulturáltabbakat és higgadtabbakat az iraki háború előttieknél és alattiaknál. Például arról, hogy hogyan és miként definiáljuk újra a transzatlanti kapcsolatok tartalmát, mit is értsünk alatta az 1989 után megváltozott világpolitikai helyzetben. Vitát vártam arról például, hogy miben különbözik az Atlanti-óceán két partján érzékelt terrorveszély és biztonságfelfogás, milyen különbségek jelentkeznek Európa és Amerika között a terrorizmus elleni harc, a biztonsági kihívások fontossági sorrendje, vagy akár a közel-keleti helyzet megítélése kapcsán. Most nem is beszélve arról, miként illeszthető például a megújított transzatlanti kapcsolatokhoz Oroszország. Ha tetszik tehát, inkább "háborút" kívántam és nem békét: az érdekek, a szemléletek, az értékek vitáját. E vita nélkül ugyanis csupán a szlogenek szintjén köttetnek meg a békék, miként történt az meggyőződésem szerint Evianban, Madridban és bizonyos értelemben Pétervárott is.

Persze mondhatják sokan, hogy nem itt és nem most volt a helye az általam hiányolt tisztázó vitának. Csakhogy az elmúlt tíz-egynéhány évben - miközben a transzatlanti kapcsolat ismétlődő válságai során egyre nyilvánvalóbbá és egyre fundamentálisabbá váltak a nézeteltérések - éppen az említett érvvel utasította el mind Európa, mind pedig Amerika a dolgokkal való szembenézést. Az ismétlődő válságokat viszont egyre durvább és durvább hangnem kísérte, ami persze megint nem kedvezett a tárgyilagos megközelítéseknek. Maradtak tehát a mélyülő nézeteltérések és az ezeket egyre kevésbé elkendőzni képes látszatmegoldá-sok, amelyekről ma már lassan mindenki tudja, hogy azok. Vagyis mindenekelőtt ebből az ördögi körből kellene kiszabadítani Európa és Amerika kapcsolatát. S lehetőleg minél gyorsabban. Ha ugyanis nem látjuk tisztán és nem vállaljuk fel a különbségeket, akkor nem fogjuk megtalálni azokat a közös pontokat sem, amelyekre egy új - nem megreformált, hanem radikálisan új alapokra helyezett - transzatlanti kapcsolat építhető.