Szándékok és következmények

A biztonsági elemzők számára sosem volt kétséges az, hogy Irakban - csakúgy, mint Koszovóban és Boszniában, sőt a Milosevics-rendszer megdöntésekor is - nem klasszikus államközi összecsapás, egyfajta lovagi torna várható, hanem korlátozott hatókörű, korlátozott idejű, a "rendteremtő" áldozatait és költségeit minimáló rendteremtésre kerül sor. Ezekben az esetekben, ahol tehát a végkifejlet nem igazán sorolható az ismeretlenek közé, a valódi kérdés nem is az, hogy mekkora költséggel éri el a magányos szuperhatalom céljait, hanem az, hogy mi jön a győzelem után.

A nemzetközi kapcsolatok elemzői jól tudják, hogy a Szovjetunió - és kisebb mértékben Nagy-Britannia is - megnyerte ugyan a második világháborút, mégis elvesztette a békét. A gazdasági versenyben egyikük összeomlott, másikuk a Thatcher-reformok fájdalmas évtizedét követően állt csak talpra.

Ez az analógia korántsem véletlenszerű. A 90-es évtizedből is van példa arra, méghozzá nem is egy, hogy a győztes elveszíti a békét. Szomáliában 1994-ben, az ENSZ Biztonsági Tanácsától származó teljes fölhatalmazás birtokában, az amerikaiak vezette békefenntartók kudarcot vallottak, s nem volt ez másképp a franciákkal Ruandában sem. Kongó/Zaire-ban az időről időre megkötött békét tömegmészárlások követik, Sierra Leone és újabban Elefántcsontpart neve is a pusztítással kapcsolódik össze. És ahol a gyilkolásnak a nemzetközi közösség gátat vetett, mint Boszniában és Koszovóban, nehéz lenne a föllendülés, a gazdasági és a társadalmi konszolidáció jeleit fölfedezni. Szerbia Nyugat-barát kormánya vég nélküli dicséreteket kap az elemzőktől, de tőkebefektetéseket alig; különösen magántőke-befektetéseket nem.

Az elmondottakból adódóan valószínűleg tévúton járnak a nemzetközi kapcsolatok meghatározó tényezői akkor, amikor úgy vélik, hogy a "nagy sakkjátszma" logikáját követve, a XIX. század realista-hatalmi egyensúlyozó törekvései jegyében szervezhetik újjá a mai világrendet. A múlt előtti század a nemzetállamoké és a birodalmaké volt, jól meghatározható határokkal, ehhez köthető érdekekkel. Ma a hálózatosodás jellemzi a világot. S bizony nemcsak az internet válik nem államvezérelte világjelenséggé és hatalommá, hanem a világhálót használók, a globalizációt ellenző civil kezdeményezésektől az Al-Kaidáig terjedő körben. És akkor még nem szóltunk a nemzetközi vállalatokról és a személytelen, de annál hatalmasabb nemzetközi tőkepiacról.

Ezért bizonyos naivitásra utal az, ha mérvadó elemző - mint könyvének magyar nyelvű kiadásának bemutatóján Ron Asmus volt amerikai államtitkár - a világ rendje, s benne a Közel- és Közép-Kelet egyoldalú, pusztán az akarat és a tervezői eszmény alapján végbeviendő újraszabásáról szól az iraki háború lezárását követő időszakban. Ha ugyanis van közös tanulsága az 1990 utáni tizenhárom év föntebb összegzett kudarcainak, akkor az éppen az volt, hogy kívülről mégoly kifinomult diplomaták mégoly kiegyensúlyozott egyezményeivel sem képesek békét teremteni. Lehet, hogy tudhatná(n)k ezt Trianonból is, de láthatólag nem tudják. A nemzetközi élet főbb szereplői, főképp a győztes angolszász hatalmak, adottságnak veszik talán, hogy egy a klasszikus feudalizmust sem megért, mesterséges államképződményben többpárti szabad választással tartós békét és demokráciát lehet teremteni. Pedig, mint Fareed Zakharia néhány éve (magyarul is) megjelent átütő erejű tanulmányában igazolta: a liberális alapelveket megtestesítő intézmények és eljárások híján a többség uralma a zsarnokság egy formájává válik. Tudták ezt a régi görögök is?

Ezért bizony aligha csatlakozhatunk J. Sachs öröméhez (VG, 2003. május 29., 12. o.), hogy az amerikai beavatkozás a szunnitákat a síitákkal kibékítette. Ebben az antiamerikanizmus az alárendelt elem, a domináns pedig a formálódó Iraki Iszlám Köztársaság.

Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy a 70-es évek végén a két szuperhatalom miként próbált gátat vetni egy hasonló fejleménynek Iránban - mindhiába. Irán a 80-as években alig 1,7, a 90-esekben 3,4 százalékkal nőtt, de a rezsim stabil és expanzív maradt.

Könnyen meglehet, hogy a világgazdaság egésze számára a szomszédait nem (csak alattvalóit) fenyegető zsarnokság a kisebbik rossz lehet. Az azonban aligha kétséges, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A világ demokratikusabbá tételét célzó törekvés is hozhat szándékolatlan végeredményt. Eközben az olajtermelés még évekig nem éri el a Szaddám alatti szintet - cáfolva ezzel sok tévhitet.