Iszlamista antipolitika

A bagdadi ENSZ-misszió felrobbantása a megszállás némi stratégiai újragondolására készteti az Egyesült Államokat; a jeruzsálemi buszmerénylet és utána két palesztin szervezet részéről az egyoldalú tűzszünet felmondása miatt Izrael ismét bevezette a megszállt területeken a szorosabb ellenőrzést, miközben a Palesztin Hatóság kétségbeesetten próbálja menteni a békefolyamat maradékát; Afganisztánban a vidéki haduraknak egymás és a gyenge központi hatalom ellenében vívott rutinszerű csatározásai mellett megint egyre több rajtaütést hajtanak végre a tálibok (?) a külföldi megszállók ellen, akiknek irányítása magasabb szintre emelkedett azáltal, hogy a művelet most már NATO-parancsnokság alatt zajlik; újabban Egyiptomból is hírek érkeznek lázongó csoportok aktivizálódásáról. A "bajkeverők" minden esetben az iszlámra hivatkoznak, többnyire nem honosak tetteik helyszínén, de a legfőbb közös bennük az, hogy meg sem kísérelnek alternatívát kínálni azzal szemben, ami ellen robbantásaikból ítélve fellépnek. Sem Irakban, sem Izraelben-Palesztinában, sem Afganisztánban, de még Egyiptomban sem mondják meg azt, hogy mit szeretnének elérni az aktuális politikával szemben, milyen berendezkedést, milyen elosztási viszonyokat stb. Mondhatni, politikájuk az antipolitikában merül ki.

Az így kialakult helyzet azért majdnem kezelhetetlen, mert össze nem mérhetően ellentétes minőségeket állít szembe egymással. Megszállással szembeállítható a felszabadítás politikája (és a harc érte), kinevezett kormányzótanáccsal választott képviselet, központi hatalommal helyi önkormányzat. Amíg azonban az egyik oldalon a politika (és a katonai stratégia, taktika) fogalmai mentén próbálnak eljárni, addig a másikon a robbantások, merényletek képviselik a megnyilvánulási módját. A kettő közötti egyetlen átjárást a katonai erő képezheti, s az nem vitás, hogy ebben az USA és szövetségesei jobban állnak. (SzH)