Vissza a kezdőkockára

A közel-keleti társasjátékban újra előállt a patthelyzet, és mint a nagypolitikában oly gyakran, a kisebb szereplők közül a győztesek megint ugyanazt kapják jutalmul, mint a vesztesek büntetésként: valamennyien visszaléphetnek a kezdőkockába.

A békefolyamatra az elmúlt héten bátran ki lehetett akasztani a "game over" táblát, olyan lát-

ványossá váltak a kudarcok: Mahmúd Abbász palesztin kormányfő lemondása, az izraeli katonaság újbóli bevonulása a megszállt területekre, a "szemet szemért" elvének ismételt deklarálása, a külhatalmak érdektelensége.

Abbász nem is olyan régen még Jasszer Arafat palesztin elnök helyettese volt annak valamennyi tisztségében. Amióta azonban elvállalta az újonnan kreált, ugyancsak helyettesi értelmű miniszterelnöki tisztséget, kitört közöttük a nyílt hatalmi harc. Ebben nem kis része volt annak, hogy az útiterv fedőnevű békefolyamat generáltervezője, az Egyesült Államok - nyilván izraeli óhajra, de nem mentesen saját terrorellenes irányultságától - nem tekintette partnernak Arafatot. Azt viszont senki sem tudta elintézni, hogy a palesztin elnök ne is rendelkezzék a hatalom attribútumainak az övéi között egyértelmű jelvényeivel; többek között változatlanul meg tudta őrizni ellenőrzését az összes (nyolc?) titkosszolgálat fölött. Az útiterv végrehajtása során azonban Abbász nemcsak Arafat támogatását volt kénytelen nélkülözni, hanem a paritásos békéért nem túlságosan lelkes "hétköznapi" palesztinokét is. És Saron izraeli kormányfő sem bizonyult előzékeny partnernak.

Minősíthetetlenül nagy kárt okozott emellett az útitervnek egymás kölcsönös irtásának a szándéka. Nem is érthető, hogy ilyen tudattal egyáltalán hogyan lehetett bármiféle békülésre vállalkozni. Az, hogy mártírokat gyártani nagyobb kockázat, mint a jelöltekkel együtt élni, valószínűleg még a következő évek tananyaga lesz ebben a térségben, s csak az után lehet majd újraindulni a kezdőkockából. (SzH)