Magyar EU-hozomány

Ilyesfajta kérdéseket feszegetett az a konferencia, amelyet pénteken tartottak Londonban, az ottani Magyar Kulturális Központ és a University College London szervezésében. Mint kiderült, nem is olyan könnyű erre válaszolni. Hiszen egyáltalán mihez képest mérlegelik a hozzájárulást?

Magyarország esetében a közhelyszerű vonásokon - jó konyha! -, valamint a jól ismert előnyös adottságokon (fejlett munkakultúra, magas színvonalú képzés, intézményi, jogi és politikai stabilitás, kedvező földrajzi fekvés és hasonlók) viszonylag hamar túlléptünk. Alig kellett bizonygatni, hogy bár Magyarország a majdani 450 milliós egységes piacnak csak piciny szelete lesz, ám bekapcsolódása - ha relatíve szerény mértékben is, de - mindenképpen a gazdasági növekedést serkentő tényezőket fogja erősíteni.

Egyes előadók és felszólalók a magyarok javára - a leendő EU-tagság előnyére - írták a láthatóan köz(el)ismertségnek örvendő "magyaros" praktikusságot, innovatív készséget, rugalmasságot, alkalmazkodási hajlamot és szívósságot is. Ezeket persze már nehezebb konkrét megjelenési formákra lefordítani, de mindenki egyetértett azzal, hogy nem árt, ha egy valamilyen fokon egymásra utalt közösség együttélésében minél több van belőlük.

Óhatatlanul felmerültek azonban a lehetséges "hozomány" netán zavarónak bizonyuló elemei is. Legalább két markáns terület hamar láthatóvá vált. Az egyik az évtizedes-évszázados közép-európai etnikai feszültségek unión belülre hozatalának a lehetősége. A másik a közösségi dimenziókban való gondolkodásra nézve előnytelen, túlságosan belpolitika-centrikus megközelítése az EU-ügyeknek.

Az etnikai, nemzetiségi kérdés kapcsán érezhetően ismét azzal a szokásos dilemmával kerültek szembe a résztvevők, hogy vajon melyik a helyes megközelítés? Azoknak van-e igazuk, akik azt mondják: nem a hajdani sértettség (amúgy kétségtelen) tényéből kell kiindulni, hanem azt kell nézni, mit kínál a tagság, a határokat fokozatosan felszámoló európai integráció, s praktikus lépésekre összpontosítva ezekből kell kihozni a maximumot? Vagy pedig azoknak, akik szerint megkerülhetetlen a múltból való elindulás, a dolgokat minél határozottabban és minél hangosabban néven kell nevezni, hogy többé ne kerülhessen rájuk sor, így az eddigi leckékből tanulva is egyebek között biztosítékokra, jogi és intézményi garanciákra van szükség a kérdés jövőbeli kezelésekor?

Mindez persze önmagában is külön elemzéseket igényelne. A konferencián mindenesetre úgy tűnt, hogy a jelen és közelmúltbeli magyar nemzetiségi politika vélelmezhetővé tesz egyfajta hajlandóságot az utóbbira, ami nem feltétlen minősül majd közmegelégedettségnek örvendő magyar hozománynak. A kérdés ilyen formában történő napirenden tartása újabb konfliktusok magvát is elvetheti, de legalábbis könnyen válthat ki rossz érzést és gyanakvást, és nemcsak az érintett szomszédságban, hanem több, hasonlóan nemzetiségi kérdésekkel terhelt jelenlegi tagországban is.

Ami a belpolitika-centrikus EU-politizálást illeti, az persze nem specifikusan magyar ügy. Akad rá példa a jelenlegi tagok körében is, és különösen hangsúlyosan jellemző több most csatlakozóra (mindenekelőtt Lengyel- és Csehországra). Veszélye abban áll, hogy a kompromisszumépítésen alapuló Európai Unióban túlsúlyossá teheti a belpolitikai okokból végletekig elmenni akaró - kényszerülő - nemzeti törekvéseket, indulatokat, fokozatosan szétrombolva az eddig végső soron mégiscsak a valamilyen fokú kölcsönös beáldozáson, szolidaritáson is alapuló rendszer eddigi kohézióját.

Arra persze a konferencia nem vállalkozhatott, hogy megbecsülje, vajon a végső egyenleget tekintve a magyar hozomány melyik fele lesz a meghatározóbb. De ami az etnikai kérdést illeti, az ülést követő esti program egyfajta bátorító célzást azért tett. A Magyarországról vendégszereplő Vujicsics-zenekar ugyanis - amúgy fergeteges sikert aratva - úgy idézett fel káprázatos példákat a közép- és dél-európai zenei örökségből, hogy ezek az esetek többségében láthatóan határokat nem ismerve váltak a térség közkincsévé, mindannyiunkat közös élmény- és érzésvilágba terelve, ha úgy tetszik, már az EU-t megelőzve? Erre mondta ezt a hallgatóság egyik tagja, hogy ha ez a vonal válik a magyar hozomány fő irányává, aligha lesz baj.