Csúcsok, ha torlódnak

Ha menetrendszerűen tartják meg Európa és Észak-Amerika szövetségi rendszereinek csúcsértekezleteit, akkor szinte bizonyos, hogy ezek szorosan követik egymást: egyik állami politikai vezetőnek sincs annyi fölösleges ideje, hogy kétszer keljen át az óceánon, amikor kétszer kell szinte ugyanazokkal a partnerokkal találkoznia. A NATO- és az EU-észak-amerikai csúcs torlódása így hallgatólagosan jelzi, hogy a nemzetközi politika fejleményei nem igényelnek semmilyen rendkívüli megbeszélnivalót, de azt is, hogy az internet korában a diplomácia még menthetetlenül őrzi XIX. századi patináját.

A múlt hét végén Írországban megrendezett európai-észak-amerikai és a ma kezdődő NATO-csúcsnak a közös hozadéka minden bizonnyal az lesz, hogy sikerül elásni a csatabárdot

George Bush amerikai elnök és az iraki politikáját ellenző nyugat-európaiak, elsősorban Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár között. Erre vallana, hogy az ír Dromoland-kastélyban egyetértésre jutottak az iraki ideiglenes kormány tartós és mindenre kiterjedő támogatásában. Az isztambuli NATO-összejövetelen pedig - a nagykövetek múlt heti előzetes megállapodása szerint - ezt az európai elköteleződést lefordítják a katonai szövetség nyelvére, és vállalják az iraki "biztonsági erők kiképzésének elősegítését az iraki ideiglenes kormány kérésére". A megállapodás szövege nyilvánvalóan távozási stratégiát biztosít az Egyesült Államoknak - nem utolsósorban az újraválasztásában reménykedő amerikai elnöknek -, ugyanakkor több lap egybehangzó értesülése szerint elég általánosságban fogalmaz ahhoz, hogy aki akarja (Chirac), az ne NATO-kötelezettségnek tüntethesse föl a megállapodást. (SzH)