Új fejezet a magyar acéliparban
Kedvező fejlemény, hogy egyrészt várhatóan újraindul a termelés a hoszszú hónapok óta kényszerpihenőn lévő DAM Steel Rt.-nél. Másrészt a társaság vagyonára kiírt pályázatot az acélszakma meghatározó hazai társasága, a Dunaferr Rt. nyerte meg, így a két társaság összefogása révén az eddigieknél hatékonyabb acélipari tevékenység remélhető. Harmadrészt pedig úgy látszik, a dolog sínen van, hiszen a pályázat eredményét ismertető tájékoztatón elhangzott, hogy a nyertes pályázó a kiírás minden feltételének eleget tett.
Ez utóbbi közlés azért is nagyon megnyugtató, mert bár a szerződéskötésig még nem ismerhetők meg a megállapodás részletei, aggódnunk sem kell amiatt, ami most még nem teljesen világos. Például, hogy a jócskán eladósodott Dunaferr Rt. tulajdonosa - amely a magyar állam -, miért is járult hozzá, vagy adott utasítást arra, hogy a dunaújvárosi társaság egy másik cég megvásárlására törekedjen? S mit szóltak a cég a tervéhez a pénzüket váró, hitelező bankok? A kérdés persze álnaiv, hiszen tudott dolog, hogy a Dunaferr privatizációs pályázatát az ukrán Donbass vezette konzorcium nyerte meg, s a Dunaferr vezetése már vele egyeztetve hoz döntéseket. El is hangzott a tájékoztatón, hogy "a Dunaferr a Donbass pénzügyi szerepvállalásával nyújtotta be ajánlatát". Vagyis e cég gondoskodhatott garanciáról a hírek szerint 1,7 milliárd forintos vételárra, mégpedig a felszámolót megnyugtató módon. Ám azért tudni való, hogy a Donbass továbbra sincs birtokon belül a Dunaferrnél: pont, mert még ő maga sem teljesítette maradéktalanul a saját privatizációs ajánlatában vállaltakat. Persze ott jó néhány milliárd forinttal többről van szó.
Elsőre az sem világos, bár sejthető, miért engedte át - egyébiránt teljesen szabályosan - a Dunaferr a frissen megszerzett DAM-ot a hárommillió forintos alaptőkéjű Európahíd Kft.-nek. Utóbbi tevékenységi körében ráadásul nyoma sincs az acélgyártásnak, van viszont villamos- és járműipari gyártás, acéltermék-kereskedés, sőt, a több lábon állás jegyében ital-nagykereskedelem és textilkonfekció-gyártás is. A megjelölt tevékenységi kör persze semmit nem jelent, változtatható, és nem múlik semmi a minimális alaptőkén sem. A tulajdonosok a fontosak. Három magánszemélyről van szó, az egyikük ukrán, a Donbasshoz köthető, talán a másik két, részben energiaipari kötődésű solymári magyar lakos is. Vagyis az Európahídon át vezet az út annak megértéséhez, miért adhatott nyugodtan garanciát a Donbass az ügylethez, s miért értékelhető úgy az ügylet, hogy a Donbass érdekeltségébe került a DAM.
De mindez csak technika. Fontosabb a DAM sorsa. Ahogyan a Dunaferr, úgy ezen cég kapcsán is hallható, hogy a Donbass nem számol náluk az acélgyártással. Saját, ukrajnai gyáraiból látná el feldolgozóüzemeiket acélbugával. Bármi is a terv Diósgyőrben - ahol most állnak az üzemek -, a mostaninál csak jobb lehet a helyzet. A Dunaferrnél viszont majd munkát kell találni jó néhány ezer embernek. Addig viszont még eltelik néhány év, mert a Donbass egy időre még teljes foglalkoztatást vállalt a dunaújvárosi társaságnál, a helyi regionális fejlesztésekbe bekapcsolódva pedig szerepet vállal abban, hogy el tudjanak helyezkedni a majd munka nélkül maradó dolgozók.
Nem kell azt sem siratni, ha megváltozik a DAM és a Dunaferr termékszerkezete, sőt, talán ez az egyetlen járható út számukra. Az új felállásban egy olyan ipari szövetség részévé válnak, amely lefedi az acélipar teljes vertikumát az energiatermeléstől az alapanyaggyártáson át egészen a gépgyártásig. Az eddiginél olcsóbban juthatnak alapanyaghoz, erőiket pedig magasabb hozzáadott értékű - Donbass által kijelölt - tevékenységre fordíthatják.
