Itt az idő mobilizálni a devizatartalékokat

Az ázsiai jegybankok által az adott helyzetre adható gazdaságpolitikai válaszok egyike sem látszik vonzónak. Ha semmit sem tesznek, csak ülnek a dollárjaikon, akkor a veszteségeik növekedni fognak. Ha több dollárt vásárolnak, hogy felhajtsák annak árfolyamát, akkor ugyanannak a problémának egy nagyobb változatával találják szemben magukat. Ha pedig más valuták vételével diverzifikálják a tartalékaikat, azzal fokozzák a dollár értékvesztését, ezzel együtt a saját veszteségeiket.

A dollárral szembeni alternatívaként az utóbbi időben az euróra tippelnek. Néhány lelkes európai el is kezdte bátorítani az ázsiaiakat, hogy diverzifikálják a tartalékaikat. Ugyanez a forgatókönyv azonban néhány éven belül az euróval is megismétlődhet, amikor a hatalmas költségvetési hiányok, illetve a lassú növekedés meggyőzi a piacokat, hogy az EU egységes valutájának nincs jövője.

A mai tartalékvalutához fűződő aggályokkal szemben fellelhető egy fontos történelmi párhuzam. A két világháború közötti és a harmincas évek elejének nagy válsága kínos, ámbár nagyon fontos tanulságok sorát kínálja a ma számára. A 20-as évek elején a rögzített árfolyamok rendszere mellett állították helyre a világgazdaságot, ennek során az államok nem aranyban képeztek tartalékokat - mint tették azt az első világháború előtt -, hanem külföldi valutában, többnyire fontban. A 20-as évek során a fonttartalékokat őrző hivatalos intézmények némelyike kezdett ideges lenni a gyenge brit külkereskedelmi teljesítmény láttán, ami azt sugallta, hogy - hasonlóan a dollár mai helyzetéhez - a valuta túlértékelt, és ezért elkerülhetetlenül hanyatlani fog.

A külföldi jegybankok azt kérdezték, hogy vajon a Bank of England fontolgatja-e valutája árfolyamának megváltoztatását. A válasz természetesen az volt, hogy a banknak nem áll szándékában a font aranyhoz való viszonyának megváltoztatása, és az erős font mély, hosszú távra szóló elkötelezettséget jelent (hasonlóan ahhoz, amiként ma John Snow amerikai pénzügyminiszter hangoztatja az "erős dollár" eszméjét). Akkor csak Franciaország hagyta figyelmen kívül a brit nyilatkozatokat és adott el jelentős tételeket fontkészleteiből.

Amikor 1931. szeptember 20-21-én végül elkerülhetetlenül bekövetkezett a brit leértékelés, a külföldi központi bankokat súlyos veszteségek érték, ezért őket azzal vádolták, hogy roszszul kezelték a tartalékokat. Közülük többet megfosztottak a hatáskörüktől, az érintett személyek pedig hiteltelenné váltak. A holland jegybankelnök, Gerard Vissering lemondott és öngyilkosságot követett el, az általa vezetett intézményt sújtó súlyos veszteségei miatt.

Néhány állam, amely sokat kereskedett Nagy-Britanniával, vagy a brit birodalmi igazgatás vonzáskörébe tartozott, 1931 után is fontban őrizte a tartalékait. Az ebből eredő lehetőségeket London ki tudta használni a második világháború idején, mert Argentína, Egyiptom és India jelentős fontköveteléseket halmozott fel, jóllehet a valuta maga nem volt vonzó. Ezek az államok a háború végén kitalálták a tartalékok hasznosításának egy új módját: elköltötték azokat.

Az új gazdasági kurzus során a tartalékok a gazdasági populizmus hajtóanyagává váltak. A hatalmas többletek felett rendelkezve - például Nehru Indiája, Nasszer Egyiptoma és Peron Argentínája - valamennyien hatalmas államosítási és közkiadási programokat indítottak el: vasutat, gátakat és acélműveket építettek. A fontkészletek hatalmas és gyenge hatékonyságú állami tervezési rendszerek létrehozatalának kiindulási pontjává váltak, ami károsította ezen országok hosszú távú növekedési kilátásait.

Elképzelhető, hogy a ma nagy tartalékokat őrző államokra is valami hasonló vár? A dollártartalékok infrastruktúra-modernizálásra való felhasználását célzó, legértelműbb felhívások Indiában hallatszanak, de a helyzet Kínában és Japánban is hasonló. A csábítás máshol is erőssé válhat.

A tartalékok őrzése ma egy idejétmúlt koncepció, és a világnak fontolóra kellene vennie a nemzetközi pénzügyi rendszer működtetésében betöltött, központi szerepük mérséklését. Hogy világos legyen a dolog: a tartalékokra azért van szükség, hogy a rögzített árfolyamok rendszerében tompítani lehessen az egyensúlyhiányok hatását. A világ azonban a hetvenes évektől kezdve az árfolyamok rugalmasságának irányába mozdult el.

A tartalékok olyan államok számára ma is fontosak, amelyek csak néhány áruféleséget termelnek, ezért nagy és előre kiszámíthatatlan világpiaci ármozgásokkal kell szembenézniük. A kávé- vagy a kakaókiviteltől való függőség biztonsági tartalékok felhalmozását teszi szükségessé. Ez azonban nem vonatkozik Kínára, Japánra vagy Indiára, amelyek exportja erősen diverzifikált.

A ma nagy többleteket elérő államoknak nincs szükségük jókora tartalékokra, ezért a felhalmozott valutakészleteiket csökkenteniük kellene, amilyen gyorsan csak lehet. Még mielőtt valami ostobaságra ragadtatnák magukat az összehordott kincs birtokában.