Héják és galambok – ornitológiai kitekintő a jegybankokban

„Túl kevés”, „kivárnak”, „nem volt eléggé héja a jegybank”, „galambszemléletű kommunikáció” – ezek azok a megjegyzések, amelyeket a médiában gyakran hallunk, amikor a jegybankok kamatdöntéseit kommentálják. Mindemellett a döntéseket hajlamos a sajtó és néha mi magunk is magukkal a jegybankelnökökkel azonosítani, pedig a lépések mögött mindig ott vannak a monetáris tanácsok és a tanácstagok – a héják és galambok – a maguk súlyával és színességével.

A monetáris tanácsok kapcsán négy eltérő jegybanki kormányzási keretet szokás meghatározni és elemezni: 

1. az egyszerű többségi (mediánszavazó) modellt, 
2. a konszenzusos modellt, 
3. a napirend-meghatározó modellt (amelyben az elnök irányítja a testület napirendjét), 
4. valamint a „diktátor” modellt (különösen befolyásos elnökkel). 

A jegybankárok hagyományosan – különösen az Egyesült Államokban divatos módon – a monetáris konzervativizmusuk vagy liberalizmusuk alapján három csoportra oszthatók: galambokra, gerlékre és héjákra. 

A monetáris politikai szakirodalomban ugyanis sajátos szakzsargon alakult ki, amit aztán a köznyelv is átvett: „galambnak” nevezik azt a döntéshozót, aki az alacsony kamatlábakat részesíti előnyben a gazdasági aktivitás fellendítése érdekében, „héjának” pedig azt, aki a kamatlábak emelésével az infláció megfékezésére összpontosít, még akkor is, ha ez hatással van a növekedésre és a foglalkoztatásra. 

Régebben külön választották a „gerlék”-et is (ma inkább centristaként találkozhatunk velük), akik a két véglet között helyezkednek el, idővel azonban – hasonlóan világunk nemkívánatos kétpólusúságához – a galamb-héja beállítottság lett közkeletű a monetáris politikai testületi döntések elemzésében, pedig a centristák szerepe egyáltalán nem súlytalan. 

Héják és galambok

A „héja-galamb” megkülönböztetés mögött valójában különböző preferenciák és kockázatfelfogások húzódnak meg, ami az elmúlt két évtizedben abban volt megfigyelhető, hogy a jegybankok nemegyszer nehezen mozdultak, vonakodtak elhagyni az éppen aktuális monetáris politikai rezsimet: nehezen vették rá magukat, hogy elkezdjék a kamat vágást-emelést, vagy éppen beszüntessék azt, ami felveti annak kérdését, milyen indokokkal igazolható ez az álláspont. 

A közgazdasági szakirodalom (pl. Woodford, M. [1999] és Rudebusch, G. D. [2002]) eddig két eltérő magyarázatot kínált: az információs tehetetlenséget és az intézményi tehetetlenséget.  Eredetileg a monetáris tehetetlenséget azzal indokolták, hogy a jegybanki döntések a gazdaság aktuális állapotára vonatkozó információktól függenek, valamint figyelembe kell venni a monetáris politika transzmissziójában jelentkező késéseket, késleltetett hatásokat. (Favaretto, T. [2016]) Ennek megfelelően a monetáris tehetetlenség racionális stratégiának tekinthető a hirtelen „stop-go” politikák és azok negatív, a makrogazdaságra átterjedő hatásainak elkerülésére. A jegybankok azon hajlama, hogy a gazdasági feltételek változásaira csak fokozatos kamatkiigazítással reagáljanak, így ebben az értelmezésben optimálisnak tekinthető.
Felmerül azonban a kérdés: mi történik akkor, ha feltételezzük, hogy pszichológiai tényezők is befolyásolják a jegybankárok döntéseit? Ha abból indulunk ki, hogy minden jegybankár magas rangú bürokrata – azaz karrierérdekelt szereplő –, saját monetáris attitűddel, akkor akár azt is tetten érhetjük, hogy a jegybankárok viselkedését (hasonlóan egyébként bizonyos befektetői viselkedésekhez) a veszteségkerülés jellemzi – vagyis minden monetáris politikai döntés esetén a veszteségek nagyobb súllyal esnek latba, mint a nyereségek, és mindkettőt a fennálló status quóhoz viszonyítva értékelik. 

Egyfelől a galambok túlbecsülhetik az inflációval kapcsolatos döntésből fakadó veszteségeket, ezért visszafogják „galambos hajlamaikat”, másfelől a héják túlértékelhetik a konzervatív döntéshez kapcsolódó veszteségeket, így mérséklődik „héjás beállítottságuk”. Ahogy a jegybankárok egyre inkább veszteségkerülővé válnak, nő a gerlék aránya, és valószínűbbé válik a kamatmeghatározás tehetetlensége. 

Mindezek rávilágítanak arra, hogy a jegybankárok is egyének, akiket ugyanazok a viselkedési torzítások érintenek, mint bárki mást. Viselkedési torzítások jelenlétében az eltérő információs készletek és/vagy kormányzási szabályok kimenetelei jelentősen eltérhetnek a standard esettől. Másképpen fogalmazva: a jegybankárok információs érvekkel („adatvezérelt stratégiát alkalmaztunk”), vagy intézményi indokokkal („szélesebb konszenzust kell elérnünk”) igazolhatják az aktív döntések hiányát.
Számtalan cikk, tanulmány és elemzés elérhető azzal kapcsolatosan, hogy a hagyományosan megfigyelt négy nagy jegybank, az amerikai Fed, az Európai Központi Bank (EKB), a japán Bank of Japan (BoJ) és az angol Bank of England (BoE) monetáris tanácsaiban inkább a héják vagy a galambok vannak-e túlsúlyban. 

Példaképp nézzük meg a BBVA elemzését (BBVA Market Strategy [2025/06/13]), amely szerint a Fed enyhe galambtöbbséggel, de jelentős héjablokkal bír, ezért gyakori a „higher for longer” típusú kommunikáció. Az EKB közel kiegyensúlyozott, de enyhén galambirányba billen, főként az igazgatósági tagok (Executive Board) miatt. A BoE esetében egyértelműbb a galambdominancia, hiszen a növekedési kockázatok hangsúlyosak, míg a BoJ-ben szinte teljes a galambkonszenzus, az óvatos normalizáció ellenére.

Ugyanakkor fontos aláhúznunk, hogy a „héja-galamb” összevetésben a központi bankok és a jegybankárok kommunikációja és szavazási preferenciái alapján a szakma és a piacok ezt a dichotómiát használják a várakozások modellezésére, de formálisan nincsenek ilyen címkék, azok leginkább szubjektívek, nincsenek abszolút státuszok, az irányultságok dinamikusan változnak. 

Mindenesetre mindez jól illusztrálja, hogy a jegybankok nem egyenlők a jegybankelnökökkel, illetve leképezik a monetáris politikák csupán egy szeletének sokszínűségét, árnyaltságát és változékonyságát.